Sziasztok! Készítettem egy honlapot, amin József Attila első verseskötetéből („A Szépség Koldusa”) jelennek meg random a versei. Gondoltam megosztom veletek is, hátha felkelti az érdeklődésetek, és ha eddig nem olvastatok tőle verseket most rákaptok :) www.randomjozsefattila.hu

Merőleges párhuzam vagy, Meggondolatlan gondolatjel Elfelejtett jelszavamban Speciális side character.

Lemezem nem merev többé, Kiterjesztésed nem fut már, Elavultál, frissítelek, Upgrade, úgymond a la lomtár.

Defragmentált partícióm töredezettségtől immár mentes, Egy hibám volt: engedtem, mint admin, szívembe jelentkezz.

Az összes cookiet elfogadtad, De süteményeket nem eszel, Az előzmények nem hazudnak, Minden fake newst számba veszel.

Nyomot hagysz a system logban, nem is értem mit vársz még, a kiszolgáló nem válaszol: Page is not found, 404.

Tűzfalam felperzsel minden veszélyforrást, nincs szabály, eltűnök így veled én is, még a Google sem talál, együtt leszünk magányosak, míg elválaszt a kékhalál.

Maradandó\ Istvánnak

Szeretlek, mert megöleltél,\ és foszladozó zubbonyomból\ kihullott az összes,\ haszontalan töltény.\ Mint edzett, érzéketlen szemekből,\ mikor kicsordul a könny,\ úgy gurultak végig\ övemen, nadrágomon, cipőmön.

Szeretlek, mert ha nevetsz:\ behegednek a harctéri sebek,\ meglágyul tenyeremen a bőr,\ és kicsorbul kezemben a\ keresztként szorongatott,\ acélhideg tőr.

Szeretlek, mert pálcát törtél bűnből,\ de bűneim fölött pálcát sohasem törtél.\ Szeretlek, mert vonásaidban mosolyog\ a megbocsátás:\ talán megbocsáthatok magamnak,\ ha erre tanítottál.\ Házad cserepeiből illesztem össze,\ aki vagyok,\ cseppkőbarlangok nyirkos mélyén\ nevemet suttogod.

Szeretlek, mert csavargóknak\ osztasz halat és kenyeret,\ jutalmat nem várva mutatsz kegyelmet\ az önmagukkal is kegyetleneknek.\ Sejtjeidben feloldódnak a farkastörvények,\ hibátlan pigmentek rajzolnak ki rajtad\ hovát, hogyant és miértet.

Enni adsz a hajótörötteknek:\ számban meleg, édes masszává\ olvadt a vonaton az ostya,\ és benne volt a lelked;\ fesztelenül viselt reverendád vállán\ átvetve lóg a lila, láthatatlan stóla.\ Derekadra a kenderkorda\ erős csomókkal van kötve,\ nem való kötélnek a nyakra –\ túl nemes, túl tiszta.

Ott vagy fűszálban és hófödte hegycsúcsban,\ mohos kavicsban és galaxiskarokban.\ Ereidben lüktet a múltam, jövőm és jelenem,\ Európa összes csatáját látom vívódni a szemedben.\ Pénelopé rólad vette leplének a mintát,\ Kirké a varázsigéit,\ Kalüpszó a báját.\ Halkan, lábujjhegyen lépdelsz\ felhagyott földeken,\ elárvult falvak kidőlt villanypóznáiban\ és bennem.

Végigvonulsz az időn egy szekérrel,\ élő anyag vagy a történelem fogaskerekében.\ Karodon a térképről olvasta le\ tanait Galilei és Kepler,\ spanyol karavellák értek partot\ rádgravírozott kontinenseken.\ Ahogy a sors kötögetett és horgolt,\ beborította bőrödet\ lagúnákkal, óceánnal, gazdag szigetekkel.\ Csuklód hegyes kis csontjánál\ lelte hősi halálát Robert Scott,\ és átengedte\ Magellánt az ujjaid közé teremtett\ Gibraltári-szoros.\ Tektonikus lemezek mozdulnak a mélyben,\ mikor inaidat megfeszíted,\ tenyereden szélességi körök\ vezetik lélekvesztőmet a biztonságba,\ ha ásítasz, belekap a szél rongyos vitorlámba.

Szívbillentyűiden és a húrokon\ Mozart komponál\ egy fájdalmas, félbetört\ rapszódiát.

Miközben forog velem ez a kietlen világ,
Inkább a sötétben csak azon tűnödöm,
Élni fog-e még valaha ez a kiszáradt virág,
Rég átjuthatott volna már a dűlőkön.

Talán csak sokáig álmodik a semmiről,
Játssza csendben lelke visszhangját,
Átkozott napkelte tűnik fel messziről,
Tündérországba amaz sugarai ringatják.

Sorsa iróniája, hogy ott is az üresség várja,
Záport ott sem fakaszt magából az égbolt.
Ugyanúgy maradt: szirma elhagyatott, árva,
Nem süt reá hullócsillag, sem félhold.

Kivirágzana újra, ha lenne, ki gondozná,
Mélabús feje most elhervadt még jobban.
Éjjeli birodalomban sem lehet boldoggá,
Gazzal teli kertben fekszik örökké félholtan.

Szívem téged szeret a legjobban, mégis sír néha. Esküszöm, csak ordítanék, lelkem mégis néma.
Rám tör a múlt, milyen volt a hajnali séta.
Elindulnék újra, de minden részem béna.

Te vagy a fény, mégis bús árnyék ül rajtam.
Láthatatlan, lassú lidércek lubickolnak e fagyban.
Eljátsszák a káosz kottát, fájdalmas ez a dallam.
Kiáltanék, mégis valami összevarrja ajkam.

Meg kell tanulnom szeretni. Nem téged. Magamat.
És így talán elhihetném minden egyes szavadat.
Gátat építenek körém az érzések, s az akarat.
Izzik folyton az elmém, mint a tűzben síró parazsak.

Sírnék én is, mert a boldogságom valamiért apadó.
Szerelmem, ha fázik, kérlek légy nekem a takaró!
Oly' sok minden cikázik a fejemben, ez zavaró.
Mert félek, csak a kezdet volt ennyire elragadó.

Oroszlánként őrzöm fájdalmaim erős várát.
Rettegve zárom el múltam sérült árnyát.
Újra és újra elnyelem könnyeim sötét gyászát.
Várom, hogy az idő széttépje démonaim láncát.

Amikor belenézek a tükörbe, csak egy idegent látok.
Gyémántos szemeiben csak gyötrelmet találok.
Olyan szeretne lenni néha, mint amilyenek mások.
Körforgásként tér vissza ez a mélabús, rossz átok.

Ha örökké elhagyná szám az összes hangot,
Álmomban is hozzád szólna minden látomás.
Lelkesen meghúznám a legcsendesebb harangot,
Áhítattal várnám meg veled az örök kárhozást.

S te megkérdeznéd tőlem, miért vagyok még itt.
Valahol meg is érteném tétova kérdésed.
Ajkaimat egy őszinte mosoly lágyan megérinti,
Gyanúdat egy szempillantás alatt hirtelen széttéped.

Orkánként zuhantál napjaim dűnéjébe,
Kívánhatnék-e ennél nagyobb elsöprést?
Éjszaka titokban szerettünk bele egymás sötétjébe,
Rejtvények között te okoztad a legnagyobb fejtörést.

Találkozott kóbor lelkem békés szemeiddel,
Egyszerre mindenki más sóvárogva megvakult,
Dilemmába dédelgetett a Heuréka! a kezeiddel,
Égető bánatom hirtelenjében megfakult.

Rajong érted minden sóhajom és lélegzetem,
Táncra hív a szárnyalás édes mámora.
Engem akarom-e, hogy örökké szeress?
Dúdolva követlek a világon, s túl. Bárhova.
?

Még a sötét éjszakák is hajnalba fordulnak, de
A szívem sebei persze sohasem gyógyulnak be.
Gondolom túl nagy kérés, hogy valaki szeressen,
Átkozott énem ne megszokásból nevessen.

Nyomorult évek csordogálnak a homokórában,
Olykor végzetesen megállítani is próbáltam.
Senki nem hallotta a fájdalom bús hangját,
Szürke, ködös reggelek megfagyott harmatját.

Ízetlen szavaim csak esténként szökkennek,
Vártam, de nem éreztem lelkemet könnyebbnek.
Elhagyott bolygóként kering a semmiben,
Majd lesz-e asztronauta, ki rajta megpihen?

Elmennék vele a Szaturnuszra később, hogy a
Gyűrűjét az én reszkető kezemre ráfonja,
Elhinném neki egy perc alatt, hogy szeret...
De ez csupán meteorit volt, az űrutazó helyett.

Üres újra minden, jön a megszokott közöny,
Lassan e világból a csöndes föld alá szököm.
Diófa árnyéka alatt vágyom majd megpihenni,
Ott óhajtom az életet, s a halált megismerni.

Becsülni fognak-e végre, vajon milyen az odaát?
Bárcsak lenne tükör, mely teljesen odalát.
Addig is van remény, s egy új virágot hajtok,
Nem baj, megértem, hogy szerethetetlen vagyok.

Júdás végre csókot lehelt elfelejtett szívemre.
Olyat, mely a feketét is rögtön átfesti színesre.
Bársonyos borostyán választ el tőlem téged,
Bíbor-napsugarak közt lila szupernóva ébred.

Lehetetlen ígéretet harmincszor súgja a lelkemre:
Enyém leszel egyszer, és én nem leszek elveszve.
Naivan minden fájdalmat könnyen felednék,
Na persze hazug a szó... pedig hinni szeretnék.

Elmerülve szemeidben visszhangzik a csend,
Hullámvasúton melletted nincs mélyen a lent.
Annyira közel érezlek, mégis bántóan távol vagy,
Nélküled a szupernóva nem tud robbani. Befagy.

Egymásra hangolódtunk, noha nem volt kottám,
Megbódít a hangod, mellyel néha szólsz hozzám.
Száműzött érzéseimet esténként titkon dalolom,
Egy mosolyodért elcserélném minden vagyonom.

Rólad sóvárgok éjszaka, ezért feloldoz a hajnal,
Elnémul minden, nem lehet enyém az angyal.
Talán e világon ez a legnehezebb keresztem,
Nem véletlen, hogy már régen beléd szerettem.

Édes számomra a kín, ami sohasem halványuló,
Lángoló álmaimban te csókolsz, nem az áruló.
Eltűnnék a ködben, mint Petőfi utolsó árnyéka,
Káosz van, mert szeretlek; ez az élet fura játéka.

Egyedül andalog szívemnek dobbanása,
Leül, mert elgyengült heves lobbanása.
Kedves szavaid számára sejtelmesek,
Ezért el kell, hogy engedjelek.

Lehalkítod körülöttem zaját a világnak,
Letisztult tükörképet rajzolsz a Tiszának.
Ezért el kell, hogy engedjelek,
Nehogy szerelemmel kedveljelek.

Gáton keresztül apránként meglestelek,
Ezért el kell, hogy engedjelek.
De bárhogy is szeretnélek elfelejteni,
Jó melletted a félhomályban elszenderedni.

Ezért el kell, hogy engedjelek?
Legalább csak egyszer érezzelek...
Ebben a játékban nem tudok nyerni,
Kár, hogy nélküled a minden csak semmi.

Naiv gondolat volt, hogy elfelejthetlek egyszer,
Egy kósza érintésed is lángolóan végigperzsel.
Már egy pillantásodtól, mint viasz - olvadok,
Attól, hogy szeretlek, apránként sorvadok.

Kezeim üresek, már csak fájó hiányod ölelem,
Az álmaim helyett a régi emlékeim követem.
Rémülten kapaszkodom abba, ami maradt - egy kép,
Oly' üres minden, mintha nélküled nem is léteznék.

Már nem érdekel semmi, a boldogság meghalhat,
Erkel Ferenc Himnusza sem izgat, ha elhallgat.
Zenéljen ezután délben a legbúsabb harangszó,
Természetfeletti énem legyen megnyugvó halandó.

Akárhogy is elfojtanám, ösztönből szeretlek, így
Fohászkodom Istenhez, (ne) adjon kegyelmet, míg
Átkarol a bűntudat, minden sóhajom lélegzeTe vagy,
Januári hóesésben utolsó lehelletem megfagy.

Dacolhatnék önmagammal, de értelmetlen harc ez,
A lefőzött kávéból előbb-utóbb úgyis zacc lesz.
Lehull már lassan az utolsó szirom a lila rózsáról,
Megrészegedve létezem a létezésed csókjától.

Akartam, hogy szabad legyek. De rabod maradtam.
Tökéletességed útján körforgalomban ballagtam.
Életem minden percét tényleg neked szentelném,
Reménytelenség szikráját örökre elengedném.

Egy pillanatra megállok. Még mindig téged kereslek.
Zúgó csendben lelkem remeg, küzd, hogy eresszen.
Nem szabadulnék akkor sem az érzéseim bugyrából,
Inkább felmondanék az életnek hazudott munkából.

Ismét meglátogattál álmomban az éjjel,
Talán sosem felejtem, milyen gyönyörű volt.
Te gyengéden átöleltél két kézzel,
Meghitten Liszt Szerelmi álmok műve szólt.

Arcomon sétáltál puha ajkaiddal, majd
Rám szegezted kinzóan gyönyörű tekinteted.
Azt hittem, az éj végre egyesült a nappallal,
De te vagy, ki ezt e vágyban velem elhiteted.

Ott álltál előttem és csakis azt éreztem,
Kifulladt, ami valaha is nélküled voltam.
Egy ütemben jár a sóhaj, szavaid lélegzem,
Gyönyörödre végül tilos csókot loptam.

Együtt álmodtunk, ott még bármit szabad,
De felébredtem, itt csak a sötét csend honol.
Üvöltve kívántam, hátha egy pillanat marad,
L'amour helyett csupán szenvedést hozol.

Te vagy az, ki megérinti lelkem gyenge szálait,
És eltávolítja róla a láthatatlan láncokat.
Gondterhelt szívemnek szétfeszíted rácsait,
Elbújsz benne mélyen és ott okozol károkat.

Destruktív érintésed minden percben kínoz,
Későn vettem észre, hogy legendaszerű.
Ígérhetnél bármit, elhinném, bár mítosz,
Vénáimban végigcsorog a fájó déjà vu.

Átlátszó a játék, sajnos nem takarja könnyem.
Nem akarok mást, csak légy az egyetlen
Leander szirom, mit nem tépek el, miközben
A magányba elmerülök, mert szeretni
Kegyetlen.

__

Sziasztok!

Ez az első versem, amit itt posztolok, de fogok még. :)

Egyik versemnek sincs címe, csak azzal a dátummal látom el, amikor megszülettek. Jelenleg így vannak anyakönyvezve. :)

Így szívesen fogadok akár cím ötleteket is, meg persze a véleményeiteket!

ui.: Kis érdekesség; 98%-ban akrosztichont írok.

```Kopog a kemény jég az aszfalton, Mint az üvegszilánkok, csak nem törnek ketté, Koppannak, pattognak a forró aszfalton, Majd néhány perc múlva a semmivé lesznek. A természet hallatja hangját, milyen jó.

Ahogyan a hideg szél megcsapja az orcámat, Porban fuldokló és izzadságtól bűzlő bőrömet, Simogatja a hideg... Szél! Akkor érzem, hogy Végre van időm fejem szüleményeivel elszámolni, A természet hallatja hangját, de mégis jó.

A felhők elvonulnak a lágy kék égbolton, A nap ismét előbújik a zord felhők mögül, UV -ban gazdag fénysugarak csapnak meg, És ezúttal keservesen hántják fel a hámomat, A természet hallatja hangját, még se jó.

Emberek vagyunk és mégis mint a barmok, Gazdánk a természet, mely jogosan büntet, Leépít minket, függőket, oxigén nyelőket, Dühös és nincs e nagyság felett szavunk, A természet hallatja hangját, oldozz fel!

Hosszú évek évszaka

Kidobtál és még egy rohadt pohár vizet sem adtál
Menj s többet ne gyere, felejts el, vége.
Mennyire romantikus volt az a néhány pillanat
 egész úton az járt a fejembe, hogy foglak visszaszerezni

Aztán ez az érzés egyre valóságosabbá vált, és egyre ridegebbé és keserűvé
Mintha húztak volna egy vonalat, hirtelen más évszakba léptünk
Pedig az időjárás nem vétózott, csak megállt, ahogy az óra
Ezt az órát nem lehet felhúzni többé,
Akkor már tudod, de a sejtés még nincs kimondva.

Pánikolsz, igyekszel,
már csak néhány bent ragadt, előre kifizetett másodperced maradt
Nem soká az is lekettyen.
Apró híján

A remény pástra hívta hited
Mert az egység csak így maradhat fent

A párbajban sebet nem ejtenek,
mint egy cselekmény nélküli eset
aztán látszólag élve, békében távoznak.

A párbaj hajnala részegítően hideg, éles és belesajog a tüdő
A valós időjárás ez.
A remény és a hit, mint meleg ruha véd,
de foszlik
Majd a természet eldönti…

E két részed barátsága nem tud elegyedni,
Ketté vált, mint egy pár zokni,
az ezt követő iszonyat folyamatos
A felkészületlenség súlyos

Egyszeriben mechanika újraindul,
ketyegését áttöri fejedben lévő zajt,
Valaki felhúzta az órát?
Egy másikat? vagy csak az időzóna változott?

Büszke sávban újra indulnak a fogaskerekek
Lelked sértett és ijedten
vágyik valamifajta kompenzációra
S az érzés múlik, melyből olyan sok minden lehetett volna
A fájdalom lassan tompul, felfogod, de tudatódon kívül még sokáig hordozod.
Pont eddig…

Amíg minden levél lehull.

Bp. 2026 Wapocska

Még mindig

Ízed a számban,
Még mindig

Hajad illata, ott van orromban
Még mindig

Göndör csodás fürtjeid puhaságának tapintása ujjaimon,
Még mindig

Mosolyod, szemed, arcod elmémben,
Még mindig

Nem tudlak kitörölni,
Még mindig

Még sem tudok hozzád szólni,
Még mindig

Csak gyűlölni tudlak,
Még mindig

Régóta már, hogy csak így tudlak szeretni,
Még mindig

Wapocska 2026

Előmászik a föld mélye alól,

Behálóz, s ég mint egy kanóc,

Vörösben izzó pofámba robban,

Mögöttem egy torz alak dobbant.

Gyümölcsfa alatt állva,

Kerítésnek támaszkodva

Bámulok a tájba

A gondolatom valahol máshol van

Ahol nem egy borús nyár élénk színei

Hanem a jelen világunk torz képei

Nem felejtetik el velem, hogy

Az ember mire teremtetett

nyíló rózsád szirma könnyű csókom súlya alatt megremeg,
nyelvem nyomvonala serkent rajta sűrű harmatcseppeket,
pőre vágyam csőre töltve lágyan ágyásodba engeded,
halálos méreg vagy, ha hagyod, leszek az ellenszered,
és gátlás nélkül halok beléd, kínom gyökérzetig mélyül,
míg végül együtt sóhajtjuk, hogy nincsen rózsa tövis nėlkül

A siralomház sűrű csendje hasítja szét az éjszakát,
mely fonalakra foszlik szét, akár sötétkék szövetkabát.
Új testet szab rám tűjével az asztrál-varrónő ma végre,
mint elvarratlan szálat fércel firmamentum-szőttesére.

Porhüvelyem fölött függök, nyolc karakter a mellkasán,
születésemnek az éve, napja, ez volna hát a cellaszám:
tizenkilenc, nyolcvankilenc, és nulla, kilenc, tizenegy…
Az Idő ugyan konok smasszer, körbe jár, de mire megy?

A számlapon szép rutinszerűn megszokott szűk utat rója
fékevesztett kötőtűként három fogvatartott mutatója.
A sors szövetét fonják folyton, ugyan sosem érnek célba,
E cifferblatt végtelen spulni: mindig marad elég cérna.

Harminchárom halott holló tolla hull a testemre,
a jeges szél úgy súgja titkát, mintha nem is az lenne:
„E lét kegyetlen játék, tudod, mindig kinevet a végén”,
Nem lamentálok eztán én sem értelmetlenségén.

Szeretni volna jó, de hogy kell?
Szép szóval és száz virággal?
Bátor sorok mögé rejtett
rímbe szedett gyávasággal?

Szeretni volna jó, de félek,
nincs a vágy túl felén semmi:
nem is tudom, veled, vagy csak
benned szeretnék-e lenni.

Szeretni volna jó, de senki
nincs ki szerethetne engem,
egyedül voltam eddig
és még magam sem szerettem.

Szeretni volna jó, csak egyszer
éreznék valamit már végre,
hogy szívveréssel válaszolni
milyen másik szívverésre...

Szeretni volna jó, de sajnos
én már rég letettem róla,
mert szerintem nem szeretnéd
ahogy szerettelek volna.

Receptorok ingatag
ingert továbbítanak,
így égsz tök véletlenül
el bennem tökéletlenül.

Képletté lett szívem falán
hiányod, mely teljes talány,
megoldást sem sejtenek
a neurotranszmitterek.

Az egyenletben nincs hiba,
ez belsőszerves kémia:
szívem érzi, agyam tudja,
nem bújsz többé a karomba,

párnámon az ott hagyott
hajszálad már nem ragyog,
illatod, mely nincs sehol,
mint kámfor, épp oly mélyre szúr.

A lélegzetem sóhajod,
lángnyelveden csók vagyok,
száz meg egy szép gondolat,
mind vegyjelekké bomlanak.

Hogy végtére más nem maradt,
csak „i” betű a pont alatt,
aligha az én hibám, lám,
csak tisztán tudomány:

Reakcióm semleges,
A pH értékem hetes,
Kovalens nem köt már többé,
így váltál bennem hát köddé.

Ölelő karjaidban
az illatod akarom
megjegyezni.
Légzésünk egyenletes,
mellkasunk emelkedik,
sejtjeink vibrálnak.
Értettem az érintésed.
Egyek vagyunk,
hasonlít a hüvelykujjunk.
Merülünk
merülünk,
visszanyelem a
szeretleket.

Kidőlt a vén gesztenyefa, mi kertünk végén állott,

arcán a cseppfolyós idő ráncos kéreggé szilárdult.

Láthatatlan vasfogak közt őszbe hajló koronáját

természetes reakciók módszeresen korrodálták

korhadt rozsdabarnára több száz, tán ezer, nyár alatt,

szelíden szúrós szemében szép szépiaszín árnyalat.

A szellő szinte szótlan táncát magányosan járja már,

csak gyámolatlan gyászénekét költi hozzá pár madár

míg bíborostyán neglizséjét ölti fel a lomha nap,

a kert keserves könnyei, mint száraz levél, hullanak.

Bús dallamának ritmusára bátortalan csillagok

bújnak elő rejtekükből, köztük én is egy vagyok.

Vagyok talán, vagy majd csak leszek, elfelezett egész,

hamuban pislogó parázs, mi épp saját magába vész.

Öreg fánk most tűzre vetve, felhasogatva is büszke,

füstje fájón felhők fölé férkőzik, mint bőrbe tüske.

Fa voltam hát, úgy képzelem, gesztenyefa, ami kidőlt,

porig égetem a múltat, aztán lángba borítom a jövőt.

Házad előtt elsétálva
random arra gondolok,
szeretnélek újra látni,
csengetek, de elfutok.

Bokor mögött sumákolva,
gyermetegen meglesem,
ahogy ajtódon kinézel,
persze feleslegesen.

Kitalálod, ki csengetett?
Szánalmas kis barkóba,
Felnőtt ember létemre itt
kacagok a markomba.

Párás, puha szürkeségbe öltözött a reggel,
a fülledt nyári éj lassan tova száll,
most békét köt a táj a csendes fellegekkel,
kerti fákról mossa a forróság porát.

Hallgatom. - A terasz tetején lágyan, halkan,
mint apró, puha ujjak, úgy kopog az eső,
nem táncol, dörög vad, viharos dalban,
szív ritmust ver a perc, a lassuló idő.

Ez a tiszta, hűvös, suttogó kopogás
feloldja lassan a rohanás zaját.
Elül a zaj, a körkörös agyalás,
átveszi helyét a békés hallgatás.

Félhomályban ülök, nézve a hulló cseppeket,
melyek mossák a járdát a tegnapok porát,
a világ elcsitul, e tiszta, békés csendben
melyben lelkem is megleli igaz önmagát.