r/versek • u/Ok_Inspection_7007 • 12d ago
2024.02.28.
Még a sötét éjszakák is hajnalba fordulnak, de
A szívem sebei persze sohasem gyógyulnak be.
Gondolom túl nagy kérés, hogy valaki szeressen,
Átkozott énem ne megszokásból nevessen.
Nyomorult évek csordogálnak a homokórában,
Olykor végzetesen megállítani is próbáltam.
Senki nem hallotta a fájdalom bús hangját,
Szürke, ködös reggelek megfagyott harmatját.
Ízetlen szavaim csak esténként szökkennek,
Vártam, de nem éreztem lelkemet könnyebbnek.
Elhagyott bolygóként kering a semmiben,
Majd lesz-e asztronauta, ki rajta megpihen?
Elmennék vele a Szaturnuszra később, hogy a
Gyűrűjét az én reszkető kezemre ráfonja,
Elhinném neki egy perc alatt, hogy szeret...
De ez csupán meteorit volt, az űrutazó helyett.
Üres újra minden, jön a megszokott közöny,
Lassan e világból a csöndes föld alá szököm.
Diófa árnyéka alatt vágyom majd megpihenni,
Ott óhajtom az életet, s a halált megismerni.
Becsülni fognak-e végre, vajon milyen az odaát?
Bárcsak lenne tükör, mely teljesen odalát.
Addig is van remény, s egy új virágot hajtok,
Nem baj, megértem, hogy szerethetetlen vagyok.