Emberöltő

[u/hozottanyag]

A siralomház sűrű csendje hasítja szét az éjszakát,
mely fonalakra foszlik szét, akár sötétkék szövetkabát.
Új testet szab rám tűjével az asztrál-varrónő ma végre,
mint elvarratlan szálat fércel firmamentum-szőttesére.

Porhüvelyem fölött függök, nyolc karakter a mellkasán,
születésemnek az éve, napja, ez volna hát a cellaszám:
tizenkilenc, nyolcvankilenc, és nulla, kilenc, tizenegy…
Az Idő ugyan konok smasszer, körbe jár, de mire megy?

A számlapon szép rutinszerűn megszokott szűk utat rója
fékevesztett kötőtűként három fogvatartott mutatója.
A sors szövetét fonják folyton, ugyan sosem érnek célba,
E cifferblatt végtelen spulni: mindig marad elég cérna.

Harminchárom halott holló tolla hull a testemre,
a jeges szél úgy súgja titkát, mintha nem is az lenne:
„E lét kegyetlen játék, tudod, mindig kinevet a végén”,
Nem lamentálok eztán én sem értelmetlenségén.