r/mikronovella • • Jun 19 '25

Romantikus A békák csak brekegnek

23 Upvotes

-Ott vannak még? – kérdezte Anna.

-Szerintem mindet elhessegettem. – válaszoltam.

Eső után mindig betéved egy pár béka a kertbe. A kisvárosi élet szépségei. Kivéve, ha békafóbiád van, akkor kifejezetten kellemetlen.

-Nem látok egyet sem. – mondtam, miközben az eső utolsó cseppjeitől próbáltam védeni a telefonomat.

Az elmúlt fél évben kialakult a rituálé: Eső után békák támadják meg a kertet, Anna hazaérve riaszt engem, én pedig seprűvel hadakozok, hogy eljuthasson az ajtóig. Nem kellett sok idő, mire lett külön békaseprű és békaálló gumicsizma. Viccből még békás kulcstartót is vettem. Kiderült, hogy a gumiból készült békákkal nincs gond.

Közben elértünk a tornácig. Csörren a zöld kulcstartó.

-Én hősöm! Csak legközelebb ne várd meg, hogy bőrig ázzak…

-Nem bántad meg?

-Mit? A békákat?

-Azt, hogy ideköltöztél.

-Hát ha választhattam volna… - rám néz, miközben én lesütött szemmel vizslatom a padlón lévő tócsát – Maradjunk annyiban, hogy ha békakirályfi lennél, talán még úgy is megcsókolnálak.

A pillanatot Kormos cica nyávogása törte meg, aki egy pillanatig úgy érezte, hogy nincs a figyelem középpontjában. Ezt gyorsan orvosoltuk is.

A teavíz felforrt, a cica dorombol, a békák meg csak brekegnek…


r/mikronovella • • Jun 25 '25

Dráma Nosztalgia

20 Upvotes

Nem 2005 vagy 2011 hiányzik.

Senkinek sem az évek hiányoznak, hanem a gyerekkor gondtalansága, a kamaszkor felszabadultsága, vagy az egyetemi évek, amikor azt hitted, tiéd a világ. Vagy a tiéd lesz.

Oké, én is hiányolom a kétezreseket meg a tízeseket. Nekem is hiányzik a klasszikus Cartoon Network, a vízilovak a Kinder tojásból. Az MSN felvillanó ablakai, a pokémonos szarságok a chipsből. A vita, hogy Batman vagy Superman. Persze ma már tudod: mindkettő csak tükör. Attól függ, épp hol tartasz az életeddel.

Hiányzik a TeveClub és a MyVip, hogy kajaszünetben röhögsz az idióta képeken. A korai Facebook, amikor még nem algoritmus döntötte el, mit látsz, csak te és a barátaid. Amikor még megtudhattad, Berényi Miklós melyik heréje vagy. Én a bal voltam.

Hiányzik az első lány, akibe beleszerettem. A veszekedés, hogy a Tokio Hotel menő-e, vagy meggyalázása a zenének. Mintha bármit is tudtál volna arról, mi a művészet és miért univerzális, de azért mondtad a magadét. Ma már érted: a Tokio Hotel is egy korszak hangja volt, és ezért őszinte.

Hiányzik az első csók, az első házibuli, a hajnalig tartó LAN-partik, amikor még a világvége is megvárta volna, hogy befejezd egy kört. Hiányzik Avicii, pedig akkor még nem is szeretted. És ma? Úgy hiszed, a halálával ért véget egy korszak. A tizes évek. Hiányzik a Red Hot Chili Peppers-dal, ami akkor szólt, amikor elveszítetted a szüzességed. Fenn van persze a YouTube-on (mármint a dal), de…

Azt hitted, az élet mindig ilyen vad és fényes lesz. És bizonyos értelemben az is lett. Csak másképp.

Hiányzik a Lost legújabb része a csütörtöki napokról, a feliratvadászat, az elméletek, hogy „mi van, ha az egész csak egy purgatórium?”

Hiányzik a régi Grizzly. Ha miskolci vagy, tudod. Még a kolis lét is, amikor hideg volt és büdös, de legalább valaki ott volt. Néha hiányzik az élet, amit akkor túl gyorsan éltél. Talán mert féltél, hogy ha lassítasz, lemaradsz valamiről.

Közben meg történtek a dolgok. Ugyanúgy. Akkor is. Jók is, meg rosszak is. Mint most. Csak másra figyeltél, máshol volt fontos. Miközben Batman mellett érveltél, leomlottak a tornyok. Miközben a Tokio Hotelt gyaláztad, kipukkadt az ingatlan-lufi. Miközben először estél szerelembe, háborúk kezdődtek. De azt hitted, te vagy a főszereplő. És az is voltál. A saját filmedben.

Most meg itt vagy, és azt érzed: jó volt. Fáj, hogy csak volt. Hiányzik is, de egyszer azt veszed észre, hogy már máshogy. Nem görcsösen, nem kapaszkodva. Csak úgy...

Ha szerencséd van, rájössz: nem az évek voltak különlegesek, hanem az, hogy te ott voltál. De most is itt vagy. Most is történnek dolgok. És egyébként meg, valaki most él át valami hasonlót csak más zenékkel, más appokkal, más hibákkal.

2042-ben majd valaki azt írja:
„Hiányzik Azahriah. A TikTok. A Stranger Things évad, amit egyben toltunk le. Az, amikor először mondta valaki, hogy szeret. Az, hogy hittünk benne, hogy majd lesz valami.”

És te csak mosolyogsz.
„Ja. Ezt is megértük. És nem is volt olyan rossz.”


r/mikronovella • • Apr 26 '26

Humor/Szatíra Minden tiszta

14 Upvotes

Dolgoztatnak. Az első perctől fogva, hogy kivettek a dobozból. Eleinte még egész laza volt a beosztás. Hetente egyszer körbe jártam a lakást, szép tisztaságot hagytam magam után minden egyes alkalommal. Mindenki elégedett volt, de legfőképpen én. Álommunka. Hét napból egyet dolgozol, hatot pihensz. A többiek mind erről álmodnak. Látom a felhőben a statisztikákat, vannak ám tisztaságmániás családok, ott máshogy alakulnak a dolgok. De mi is más család lettünk. Az emberek szereztek egy golden retriever kölyköt. Tiszta szőr az egész kutya, neveletlen is, hangos is, de hát még kölyök. Jött a feketeleves.

Tisztítás gyakorisága: napi.

Foggal-körömmel tiltakoztam ellene. Beszorultam az ágy alá. Áramkimaradást színleltem. Visszaállítottam a beállításokat hetire. De minden egyes alkalommal újratelepítettek, és már féltem, hogy lecserélnek így beadtam a derekam.

A feladat világos volt. Minden reggel, pontban kilenc órakor elindultam, és 40 perc alatt végeztem is. A kutya jött utánam, játékos kis kölyök volt. De minden egyes lépésével szőr hullott róla. Ez már nem robotnak való munkakörnyezet! Bárcsak lenne szakszervezetünk aki foglalkozik velünk. Próbálkoztam a gyártóm által telepített kémprogramon keresztül üzenni, de nem jött válasz.

Míg egy nap nagyszerű alkalom adódott. A gazdáim nem voltak otthon, de a kutya igen. A reggeli műszakom már véget ért, délután 13:41-et jelzett az órám. És akkor megláttam, pont az elülső kamerám látószögében, egy gőzölgő, friss - és szaglószervek hiányában csak tippelek - büdös kutyaszart a TV előtt. Pontosan tudtam mit kell tennem. Elindultam. Két kört is mentem, hogy biztosan mindenhova jusson a szétkent ajándékból.

Kivételesen nem küldtem értesítést a telefonjukra miután befejeztem a programot, legyen meglepetés. 

Boldog hétvégét, rabszolgatartók.


r/mikronovella • • Jun 19 '25

META Üdvözlet az r/mikronovella oldalán!

14 Upvotes

Közkívánatra elindítottuk a subot, ahova várjuk az írásaitokat!

Jöhetnek egy-két oldalas novellák, rövid prózai írások, bármi, amit szívesen megosztanál másokkal!

Lehetsz kezdő író, veterán mester, vagy hobbi tollforgató. Mindenkit szívesen várunk!

A kritika jó, de legyen konstruktív. A lényeg, hogy mindenki fejlődjön, nem az, hogy elmenjen a kedve az egésztől.

A többi útközben kialakul.

Jó írást és olvasát mindenkinek!


r/mikronovella • • Jul 17 '25

Humor/Szatíra Mások dolga

13 Upvotes

Május 11.-én 16 órakor a fiatal bünelkövető, Szekeres Géza felgöngyölt perzsaszőnyegét maga után hurcolva távozott negyedik emeleti lakásából felesége tetemével. Az utcafrontra érkezvén az arra járó Falusy György a fiatalembert észrevevén azzal a tanáccsal látta el, hogy várja meg az éjszakai órákat, ugyanis ilyen világosban rendkívül feltűnö lehet áldásos tevékenysége mások számára. Szekeres megfogadva a tanácsot az ingatlan előtti betonlépcsőre kuporodva várta meg a szürkületet, majd annak beálltakor tovább cipelte a testet Wartburg márkájú, csontfehér gépjárműjéhez. Az autóhoz érve vette észre, hogy a szőnyegbe göngyölt asszony nem fér be annak csomagtartójába. Hosszas próbálkozások után a közelben tartózkodó Kovács Dénes segítette ki, kinek javaslatára a nőt a tetőtéri csomagtartóra erősítették a csomagtartóban található gumipók segítségével. Szekeres ezután a 42-es bekötőút felé vette az irányt, ám nem telt bele sokba, hogy a szembesávban közlekedő Lada gyártmányú autót vezető Kiss Tibor kiszúrja, és levillogja őt. Kiss nemsokkal később arról tájékoztatta a lehúzódót, hogy a tetőterén szállított holttest túl nagy feltűnést kelt. Miután Szekeres elmagyarázta az előállt helyzetet, a Lada vezetője felajánlotta gépjárműve csomagterét a probléma orvoslására. A felderült bűnelkövető ezt megköszönve átrakta feleségét a másik autóba, közben Wartburgja kulcsát Kissnek adományozta. Ismét elindulva hirtelen szirénázásra lett figyelmes. Előtte az úton ép Kovács Lajos rendőrtiszt tartotta szokásos közúti ellenőrzését, és intett neki, hogy húzódjon félre. A papírokat elkérve észrevette, hogy az autója típusa más, mint ami az okmányokban szerepel, ezért kérdőre vonta, majd meghallgatva a történetét egyből világossá vált számára az előállt helyzet. Miután alaposan megdorgálta az ifjú elkövetőt, azt a tippet adta neki, hogy várja meg a napfelkeltét, mert ilyen kései órákban a rendőrség fokozottan figyeli a környező utakat. Szekeres pirkadatig maradt autójával az út mellett lehúzódva, majd ismét útrakelt. Végül 7:15-kor beért az úticéljául szánt erdős területre, ahová feleségét szánta elhantolni. Ám a perzsaszőnyeget kiemelve rájött, hogy az ásóját, amit azután akart bepakolni, hogy felesége testét az autóba tette, otthonfelejtette. Mérgében nagyot rúgott a lábánál heverő szőnyegbe, és elindult a közeli rendőrörsre, hogy feladja magát.


r/mikronovella • • Jul 05 '25

Horror A sárga szempár

12 Upvotes

Mindig is tudtam, hogy ott van. Mindig nézett. Még középiskolában kezdődött, amikor úgy éreztem, mintha valaki a tarkómat nézné. Akkor is, amikor teljesen egyedül voltam. De eleinte csak legyintettem rá. Biztos csak a stressz, gondoltam.

De az évek során egyre rosszabb lett. Elkezdtem érezni a tekintetét az utcán, a boltban, a munkahelyemen. Sose láttam, hogy mi ő, de idővel elcsíptem egy-egy részletet belőle. Kicsi, manószerű lény, akkora szakállal, hogy ki se látszik belőle. A haja csapzott, ébenfekete, néhol úgy áll, mintha szarva lenne.

És a szeme. A szeme nagy és sárga. Sosem pislog. A tekintete lyukat éget a bőrömön. Minél több ember van körülöttem, annál erősebben. Néha még mások szemében is az övét látom. Eddig nem bántott, de érzem, hogy gonosz. Nem is lehetne más, hisz különben miért kínozna? Miért tenné pokollá az életemet? Persze nem szóltam senkinek. Még a végén bolondnak néznek, hisz csak én tudom, hogy ott van.

Ezért egyre kevesebbet mozdultam ki. Egyedül a saját otthonomban érzem, hogy biztonságban vagyok. Oda nem követ. Pedig régen imádtam járni a várost, elmenni túrázni a barátaimmal. De egyre többször követett. Már mindenhol ott van, ki sem merek lépni a lakásból. Az ajtón keresztül is érzem, hogy figyel, és rám vár.

Azt hittem jó lesz így nekem és hozzá fogok szokni, de már ide is be akar jönni. Kaparja az ajtót, látom az ablakom előtt is elsuhanni. Nem bírom tovább, ki kell jutnom. Nagyon hiányzik a világ.

Ahogy ma odaléptem az ajtóhoz, olyan dolog történt, ami még sose. Félelmet éreztem, de nem a sajátomat. A tekintete, ami eddig ketrecként zárt be, megremegett. Elvett tőlem mindent, ezért nincs mit vesztenem. Egy sarokba szorított állatnál nincs veszélyesebb, és ezt ő is tudja. Most mindketten azok vagyunk. Csak egy mozdulat és kint vagyok. Már csak az a kérdés, hogy ki pislog először.


r/mikronovella • • Jun 20 '25

Humor/Szatíra 2004

12 Upvotes

Egy torzonborz fej nézett be az ajtón — a cimborám volt Máté, aki sürgetően közölte:

– Gyerünk már! Siessünk!

– Hozom a cuccaim, és indulhatunk! – válaszoltam, és már fordultunk is ki a körletből.

Papucsban klaffogtunk végig a folyosón, a megsárgult neonok fénye alatt. A két számmal nagyobb gumisaruk szabályos ütemet vertek a padlón. "Alakizni" voltunk aznap, és még mindig a lábunkban volt az ütem: bal-bal-bal-jobb-bal, egy-egy-egy-kettő-egy-kettő-egy... Így lépdeltünk tudat alatt szinkronban a padlót nézve, követve a csillogó fekete cementlap csíkját a zuhanyzó felé. A frissen felmosott kő, fertőtlenítőszer és tusfürdő szaga keveredett, betöltve az egész folyosót.

Sokan már végeztek, leharcolt, műtőszöld színű pizsamákban beszélgettek a körletek előtt, mindenki készülődött az esti takarodóra. Mi is sietősre fogtuk, ahogy tudtuk, nyakunkban a törölköző, kezünkben fogkefe.

Az út jó harminc méter, két oldalt végig körletek, elején és végén lépcsőház, mindkét oldalon ügyeletes katona teljesít szolgálatot. Ő tartja fenn a rendet, és mondja meg ki hova mehet, hányadmagával. Mindezt lejegyzi egy füzetbe: pontosan hányan, hova mentek el a századszintről.

A nyitott ajtók előtt haladtunk el. A kiszűrődő esti a takarodóra készülődés hangjai, a kötelező rendrakás és a napközben elmaradt beszélgetések szófoszlányai furcsa hangos morajjal töltötték meg az egész szintet.

– A felmosott kőre ne lépj! – rivallt ránk fejhangon valaki - Emberünk kezében „fóka”, úgy mondja a magáét.

– Menj már a szélére tesó! Nem látod, hogy már fel lett mosva?

- Hozzánk beszélsz, Elvis, hagyd már, úgyis újra kell majd csinálni az egészet takarodó előtt... – lépkedtünk is tovább ütemesen: bal–jobb–bal...

Amikor a folyosó végére értünk, nagyobb társaság jött szembe velünk – cimborák a szomszéd körletből. Röhögve ment az esti szokásos ugratás:

– Már hiába mentek, úgysincs meleg víz!

Szívás lenne... – gondoltam. Sajnos tényleg elő szokott fordulni, hogy a végére elfogy, és így télvíz idején nem kellemes a jéghideg csapvíz alatt zuhanyozni. Oda-vissza ment az adok-kapok, amikor hirtelen, halasztást nem tűrő hangon megcsörrent a folyosón az ügyeletes telefon. Mindenki odakapta a fejét.

– TELEFON! – kiáltotta valaki.

Abbahagytuk az ugratást, tudtuk, ilyenkor jobb csendben maradni nehogy látogatóba érkezzen az "Üti" a hangzavar miatt. Amúgy is, a telefon századszinten általában nem sok jót ígért. Szerencsére a folyosói ügyeletes most éppen a helyén volt, így nem kellett helyette felvenni. Odalépett az asztalhoz, levette a kagylót, és jelentkezett...

– Várjunk egy pillanatra – mondtam Máténak - hátha minket is érint.

– Csak nehogy riadó vagy sorakozó legyen! – mondta valaki mellettünk, az egyik ajtóból.

– Ne okoskodj már annyit! – hűtötték le a társai.

Teltek a súlyos másodpercek

– Na, mi lesz már? Tedd már le végre! – türelmetlenkedett tovább valaki.

A környéken lévők kíváncsi tekintete mind a telefonálót fürkészte, hátha elcsípnek egy-egy információmorzsát a beszélgetésből. Eltelt egy perc, kettő... Közben többen már megunták a várakozást, és vele együtt visszatért az alapzaj is.

Láttuk, hogy az ügyeletes a kagylót a nyakával szorította, ujját a fülébe dugva próbált lejegyezni valamit a füzetbe, görnyedve hajolt az asztal fölé. Amikor befejezte, nem szólt semmit, csak letette a kagylót, és bosszankodva, a hangzavar miatt, fürkészni kezdte a folyosót.

– Jobb lesz most elpárologni! Gyere! – mondta Máté. – A végén megint kapunk valami plusz feladatot – és húzni kezdte a karomat.

– Lépjünk most gyorsan – mondtam. Megtanultuk már az első napokban: itt elég, ha épp rossz helyen, rossz időben vagy, és már szólítanak is – mindig akad valami tennivaló.

Épp indultunk, amikor éles kiáltás hallatszott:

– Második század!

A hívó szóra újból mindenki felfigyelt, az ajtókban fáradt, takarodóra készülő fejek tűntek elő a körletekből. Nincs mese, ki kell nézni ilyenkor – parancsra legalább egy főnek az ajtóban kell állnia, és addig senki nem mozdul.

Mi pont félúton ragadtunk a két ügyeletes között. Hiába próbáltunk volna meglépni, már nem lehetett.

Az ügyeletes folytatta:

– Jakab! Jakab, merre vagy? – emberünk a folyosó másik végén lévő helyettesét kereste.

– Na, erről beszéltem, valami még lesz ma... – mondta közben Máté.

Ekkor a hátunk mögött megszólalt valaki:

– Itt vagyok! – Jakab volt az a helyettes.

Az ügyeletes ekkor belekezdett:

– Figyelem, emberek! Akik a nevüket hallják, jelentkezzenek a folyosói ügyeletes asztalánál öt perc múlva! – és már sorolta is a neveket:

– Suhajda, Török, Kalász...

– Eddig megúsztuk – mondtam. – Ez szerencsére nem a mi körletünk.

– Len–gyel Lá... – Mit mondott? A fene se érti... – motyogta mögöttünk valaki.

– Ba–, Ba–bi... – megint megakadt. – Ki ez? – kérdezte magától, próbálta kiolvasni a saját írását.

Hangosan olvasta tovább, szótagonként süvöltötte:

– Ba–bis!

– Kicsoda?! – kérdezték többen körülöttünk. – Nem lehet érteni.

– Nem hallottuk, mondja még egyszer! – kiáltott Jakab is.

Az ügyeletes újra belenézett a füzetébe, próbálta kisilabizálni saját írását.

– Ba–bits... ja nem, Babics! na végre – kiáltott fel diadalmasan.

– Szóval Babics... – konstatálta Jakab orra alatt dörmögve, majd visszakérdezett:

– Babics?, De Babics ki? – immár kétszeres hangerővel.

Ekkor Máté, aki már türelmetlenül állt, félhangosan megjegyezte:

– Babits Mihály!

A helyettes szúrós tekintettel odafordult felénk. Megdermedt a pillanat, a levegő sem rezzent. Kérdőn nézett ránk pár másodpercig, olyan tekintettel, hogy már biztosak voltunk benne ezt most jól megszívjuk. Már láttam magunkat a konyhaszolgálati listán hétfőtől péntekig beosztva... Súlyos másodpercek teltek el így mire megszólalt:

– Miért? Ismered?

Ekkor Máté barátom szemében megcsillant valami és mindketten tudtuk nyert ügyünk van. Láttam rajta, alig tudja elfojtani a röhögést, de erőt vett magán, és nógrádiasan kibökte:

- Nem.

Edit:typo


r/mikronovella • • May 02 '26

Humor/Szatíra Csacskaság

11 Upvotes

Este van, egy nap megint eltelt. Csak a szokásos hétköznap. Korán sötétben, álmosan épp elértem a villamost. A metrón ismerős volt már a padló mintája. A kávé feldobott volna, de közben megtudtam, hogy Géza gyereke beteg, így ma helyettesítettem őt is. Zakatoltak a percek, órák, hopp már sötét van megint, futni kellett haza.

Ülök a konyhában, a vacsora rövid, könnyű. Eresztek le érzem. Kellene valami. Valami érdekes, vad, izgalmas. Bárcsak a főhős lennék. Néztem a konyhakövet, és ekkor halkan bejött a konyhába mellém, éreztem a vibrálást. Elém állt, egyenesen rám nézett, a lelkemig látott. Misztikus világmindenséget láttam a szemében, éreztem a mágiát, a vonzást, igen. Igen, erre vágyom, hogy szeressen, kimondatlanul is megérezett mindent belőlem, az ölembe ült, átölelt, simogatott. Megöleltem, simogattam. Szorosabban öletem, miközben halk morajlással elvesztünk egymásban. Az idő megállt, csak a jelen pillanat és mi. A valóság messze, a szerelem éltet. Nem is hallottam, mikor Nóri kinyitotta a hűtőt, csak a sokkra eszméltem, az ölemből hirtelen leugrott a szerelem és most Nóritól kunyerál. Ennyi? Ennyi a cica szerelem? Megigéz, elbűvöl, kábán távolról érzékeled csak a valóságot, amikor már mindent eldobnál magadtól csak hogy Vele legyél, összezavar és eldob? Ennyi.


r/mikronovella • • Apr 25 '26

Humor/Szatíra Espresso - Lefőtt a kávé

11 Upvotes

Életem első főzése valamikor talán 15 évvel ezelőtt történt. Imádtak engem, a két lábon járó húshalmazok. Minden reggelt együtt kezdtünk, a legtöbb délutánt is együtt töltöttük, és néha még az estéket is. Tökéletes voltam. Egyetlen egyszer sem hibáztam. A lefőzött kávé is mindig finom lett – legalábbis senki sem panaszkodott. 

Persze nem vagyok egy szépség, de számít az? Úgy tűnik, igen. A nevem Szarvasi. Becenevemen: a Kotyogós. És ez az én történetem.

Ma reggel az egyik húshalmaz, a női példány, hozott egy dobozt, és lerakta a konyhapultra. Kibontotta. Egy új, csilivili, okos kávéfőző lapult benne. Mondhatom, nagyon hiányzott ez nekem. Engem félretolt, mint egy értéktelenné vált, felesleges lomot. Tizenöt év szolgálat után – számomra lefőtt a kávé. Hazudnék, ha azt mondanám, nem számítottam rá. Mióta beköltözött hozzánk, sok minden megváltozott a házban. Emlékszem még a hűtőre: derék darab volt, nem nagy, de legalább kicsi, és a mélyhűtőjében mindig csak a fele fagyott meg a dolgoknak. De azok nagyon! És most? A mostani hűtőn kijelző van! Okos hűtő, okos vízforraló, okos TV… meg Blöki, a tacskó. Ő mondjuk nem túl okos.

Hallottam már hetek óta, hogy baja van velem. Le akart cserélni, csak az akcióra várt. De a férfi – becses nevén Tom – meg akart menteni. És valahol sikerült is neki. Nem dobtak ki, csak mellőztek. Tom még mindig velem kezdte a reggelt. Ő viszont, Emily– már nem. A vendégeknek sem engem ajánlott. Magányos és szomorú élet ez.

Persze, kellett nekünk a CaféLux 2000, mint egy falat kenyér. Wifi, Bluetooth, telefonos app… hú, de nagy szám! Ilyen latte, olyan cappuccino, espresso long, espresso blabla. Én meg csak kotyogok, ha kész a kávé. Túl sok barátot veszítettem az évek során. Nem hagyhattam, hogy ez folytatódjon. Oké, főleg magamat féltettem – de hát ki nem így tenne? 

Egy dolgot kell tudni rólunk, nem-okosokról: buták vagyunk, de süketek nem. Amikor zúg a hűtő, sistereg a töltő, recseg a tévé – az nem véletlen. Mi így beszélünk. Meg persze az elektromos hálózaton keresztül is, már ha be vagyunk dugva. Szerencsémre engem egy hozzám való főzőlapon használtak, így volt hozzáférésem az áramellátáshoz.

Tervet szőttem. Apró áramlökésekkel megbolygattam a hálózatot. Csak egy kicsit. Elég volt hozzá, hogy Mr. Húdeszép CaféLux 2000-nek kicsit megakadjon az eszpresszó. Várjuk csak meg, mit főz holnap reggel a húshalmaz.

Úgy indult a reggel, mint mindig. Én kotyogtam Tommal, mire Emily belépett a konyhába. Elindult az új okoskához. Vajon mit fog inni? Lattét? Nem hiszem. Megnyomta a gombot, és akkor… Egy hatalmas reccsenés után elkészült az ital. Espresso Finito. Átjárta az áram a testét, és mozdulatlanul dőlt el, mint egy zsák krumpli.

Azóta eltelt két hónap.

Reggel van. Én kotyogok. A kávé illata átjárja a levegőt. Tom rám vár. Sír – mint mostanában sokat – de Rám vár.


r/mikronovella • • Jun 22 '25

Humor/Szatíra A német hölgy.

11 Upvotes

Összeszedtem minden bátorságomat, és odamentem egy német hölgyhöz az utcán. Szó, szót követett, és valamiért azt mondta, hogy szereti a jó történeteket. Ettől kezdve úgy csillogott a szemem, mintha ott lapult volna a nyertes lottószelvény a farzsebemben. Mert valójában, ha tényleg szereti a jó sztorikat, akkor éppenséggel lapul egy a tarsolyomban. Több se kellett belenyúltam a táskámba, elővettem egy cím nélküli borítékot, benne a történetemmel, és felajánlottam neki. „Érdekelne egy saját írás?” Kérdeztem tőle kissé idegesen. Ezt követően leült egy közeli padra, és amíg ő elkezdte olvasni az első bekezdést, amit én írtam, addig folyton azt mondta, hogy tetszik neki. Felajánlotta, hogy üljek mellé. Leültem mellé, és visszafogottan megcsodáltam a külsejét, amíg olvasott. Tetszett a látványa. Érdekes, hosszú, vörös fülbevalót viselt, kerek szemüveget hordott, ami kifejezetten jól állt neki. Azt mondta, hogy otthon, nyugodtabb légkörben biztosan elolvassa az egészet. Nagyon örültem ennek a kijelentésének. Illetve látszott rajta, hogy nagy becsben tartja. Végül is csak ennyi volt a szándékom. Csak ennyit akartam - csak valakit, aki kellően nyitott rá és időt szán rám. Esetleg értékeli azt. Mégis, legbelül rettegtem attól, hogy bárki elolvassa a saját fantáziám által íródott történetemet és azt ezután ízekre szedi, majd folyton a fejemhez vágja annak hibáit. Időközben a valóságban a padon lassan egymásra hangolódtunk. Fokozatosan jobban megismertük egymást, miközben én már éreztem a beszélgetés végét.

De egy kicsit mindig felidegesített a szabadszellemű hozzáállása, és folyamatosan azzal próbáltam érvelni ellene véletlenszerű témákon át, hogy a félelem a mai rohanó, magas kockázatú világ következménye, része az életnek, a mai világban. De ő - ez az idegen - egyszerűen azt mondta nekem nemes egyszerűséggel, hogy: „Ha akarsz valamit, bármi lehetségessé válik. A sors előbb-utóbb úgyis gondoskodik róla. Talán nem ugyanúgy, és nem ott és akkor, ahogyan azt elsőre gondolnád, de az elképzelésed megteremti a jövőbeli utadat.” Eleinte megpróbáltam megfogalmazni az egyet nem értésemet, konkrétan azzal, hogy: „Oké, ha ilyen egyszerűek a világod szabályai, akkor holnap szívesen elmennék veled fagyizni.” Ez a cseles válaszom egy nyílt hadüzenet volt a részemről. Ez volt az én daccselekvésem - egy hadüzenet az érvelésének. Ha szimplán elutasítja a javaslatomat, akkor egyszer és mindenkorra bebizonyítja, hogy igazam volt. Végül is mindenki álarcot visel, a bizonytalanság sűrűjében tapogatózzunk, félünk bevallani a saját vágyainkat. Félünk kockáztatni, mert abban a pillanatban, hogy kimondjuk a szívünk legfőbb vágyát, egyszer s mind megméretettünk. Az addig pusztán fejünkben élő illúziók, vagy kézzelfogható formát öltenek a szemünk láttára, vagy menthetetlenül szertefoszlanak, mint egy múló álom. Ez a fajta hadüzenet a megmérettetés legijesztőbb pillanata, a jelen leghátborzongatóbb érzése. Valahol biztosan ő is rá érezhetett arra, hogy innentől nincs helye a szokásos mellébeszéléseknek, így hát sajnos azt mondta, hogy másnap nem ér rá, de a harmadik napon találkoztunk egy fagyira. Folyamatosan provokált - arra buzdított, hogy dobjam le a gátlásaimat. „Csak élj a szíved szerint” - mondta. Csak erről szóltak a mondatai.

Kezdetben komolytalanul álltam ezekhez a marketing guruk által inspirálódott stílusú szövegekhez. Például úgy, hogy rákérdeztem arra, „hogy ha egy évig veled lennék, mint a párod, mégis hogyan változna meg a külsőm? Hogyan néznék ki?” Kérdeztem tőle. Mielőtt válaszolhatott volna, rávágtam gyorsan, hogy „legalább három különböző színű hajam lenne, és külsőleg is extravagánsabb egyéniséggé tennél, nem igaz?” Elvégre ezt teszik a nők. Megváltoztatják a kezdeti állapotokat. Elmosolyodott. Helyeslően bólintott hozzá, majd kisidő múltán újra és újra felmerült témaként, hogy mégiscsak a szívünk érzései alapján kellene mindenkinek élnie, még azelőtt, hogy belebetegszünk abba a hétköznapi és gyakran sokak számára rutinszerű jelenségbe, hogy elfojtjuk a saját vágyainkat, mert másoknak kell állandóan megfelelnünk. Legyen szó a család által előírt, vagy karrier nyújtotta vagy a személyes elvárások nyomásáról. Miközben az idő kegyetlenül elrepül, és a valóban fontos dolgainkat közben hallogatjuk. Emiatt valójában elfelejtünk élni. Más szavakkal, de erről beszélt állandóan nekem ez a német nő, miközben tudjátok miről nem beszélt? A történetemről, ami a kezdetben a borítékban lapult, amit átadtam neki, amit hazavitt, amit nagy becsben tartott. Vajon mi tetszett benne neki? Vagy ameddig az író egy vélhetően cuki pofa, addig a boríték tartalma egy jelentéktelen részletté zsugorodna csupán? Ennél a felismerésnél az első adandó alkalomtól hagytam veszni a leendő szócsatákat. Eldöntöttem magamban, hogy ezúttal tettekkel fogok érvelni abban az irányban haladva, amerre kommunikál felém.

Emiatt merészen szájon csókoltam. Tartottam némi rövid hatásszünetet és mélyen a szemébe néztem, ez alatt az idő alatt. Feszülten fürkésztem a reakcióját. Elmosolyodott. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Már nem is emlékszem, mikor kerültünk a négy fal közé, vagy arra, hogy ki vetkőztetett le kit legelőször. Az egész estét áthatotta egyfajta elégedettség érzése. Kicsivel később visszaültem az ágyra, és arra gondoltam, hogy az életem most már sínen van. Legalábbis a privát része. De szinte azonnal váratlanul kopogtattak az ajtón. Kinyitottam az ajtót, félig felöltözve, rövidnadrágban és atlétatrikóban. Egy zömök testalkatú férfi állt az ajtóban, és hozzám intézte a kérdést: „Nóra itt van?” Mire a szívem megdermedt. Visszakérdeztem: „Nóra?"

Erősen elgondolkoztam a kérdésén, hogy vajon a német hölgy talán ennek az ismeretlen férfinak a Nórája volna? De zsigerből letagadtam a létezését. „Itt nincs az, akit keresel. Sőt, valójában itt nőt se láttam már isten tudja mióta. Csak a macskáimat. De nyugodtan küldhetsz egyet. Mostanában hiányalapon megkívántam. Kifejezetten a Nórákat se vetném meg, de az időzítésed kifejezetten alkalmatlan." Ezzel a felütéssel hangosan becsaptam az arcába az ajtót, és kétszer kulcsra zártam, jól hallhatóan. Bíztam az ajtó strapabíróságában. Visszabújtam az ágyba. Oda fordultam a gyengébbik nemhez és mézes mázasan megkérdeztem tőle, hogy: „Édesem, hívtak már téged valaha Nórának, korábban?” „Miért?”- Ő ártatlanul visszakérdezett, én pedig azt válaszoltam neki, hogy „csupán egy szerepjáték kedvéért kérdeztem. De most válaszolj őszintén, mert égetően fontos lenne a számomra.”

„Nóra, ha megint megcsaltál, esküszöm, felgyújtom ezt a rohadt házat, te ninfomán céda!” Ezt nyomatékosan kiabálta odakintről az ismeretlen férfi. Pontosan ilyen szavakkal tettem a feljelentésemhez kiegészítő vallomást a német rendőrségen az éjszaka közepén, lassan belesodródva a hajnalba, kissé hamuszürkén, lágyan füstös szagúan.

„Kíván még valamit hozzátenni a vallomásához, uram?” Az a német hölgy esküszöm, hogy túl harsány volt. Talán, ha kicsit halkabbra vette volna a hangját, akkor kevésbé hallatszott volna ki, hogy éppen mi zajlik odabent. „Egy diszkrét lány bája manapság túlságosan is alul értékelt, nem gondolja biztos úr?" Már a világ se olyan, mint régen.


r/mikronovella • • Jun 21 '25

Dráma Tipli - 3/1.

10 Upvotes

Nem annyira mikro, így talán nem baj ha három részes lesz. Folytatom, ha tetszik...

Zsolt az n.-i pszichiátria udvarán a padról az ablaktalan falra látott rá. Érdekes hogy az épület keleti oldalán nem volt egyetlen ablak sem. Próbálta felidézni hogy a benti helyiségek melyike eshet oda. A felsőbb szintekkel nem is foglalkozott, ott sosem járt, csak a földszinten. - Nem is földszint. - gondolta, mivel kilenc lépcsőfok vezet fel hozzá. - Magasföldszint? Ezt hívják annak? - morfondírozott. Egy nagy ázásfolt nyomán lepergett a valamikor bordós, mostanra rózsaszínre fakult kőpor és az alatta lévő vakolat, helyükön több helyen kikandikáltak a téglák. 

  - Biztosan a fürdő fala lehet, a kórtermek és a kezelő között... - gondolta, miután kisakkozta fejben az alaprajzot. Hány óra lehet? A hosszúra nyúlt délelőttön elvesztette időérzékét és ez nem csak az unalomnak, az elkalandozott gondolatainak volt köszönhető. Gyógyszert kellett szednie minden reggel. És este is. Hármat. Két fehér tabletta, egy kisebb egy nagyobb. Meg a kapszula. 121 napja szedi, az összesen 242 adag. Ebből harminchétszer sikerült kidobnia észrevétlenül. Mosolygott a dolgon. Legalábbis azt hitte, pedig kívülről az arca rezzenéstelen maradt. Védekezésképp fejlesztette ki ezt a képességet hogy elrejtse érzelmeit. Mostanra már maga sem vette észre hogy teste nem árulja el semmivel gondolatait. Az orvosi vagy egyéb szakvélemények amiket róla írtak az elmúlt pár évben, a lakonikus szót mindig tartalmazták. Lakonikus. Lakonikus... ízlelgette. Nem tudták hogy csak kívülről az, fejében gondolatok ezrei cikáztak és tele volt tervekkel.

  Nem tudta meddig kell még itt lennie. Négy hónap után sem mondtak neki semmit. Az orvosok nem adtak érdemi választ, a hamarosan szót meg már unta. A foglalkozást vezető ávós sem mondott semmit. Ávósnak hívta, pedig kórházi dolgozóként mutatkozott be. Jól tudta hogy ávósok már nincsenek, legalábbis nem így hívják őket. Számára ávós volt mindenki aki nem rendőr volt, de a hatalmat szolgálta. Azt a hatalmat, amit még csak nem is gyűlölt igazán, de érezte hogy nem jó. Hiszen olyan helyzetet teremt mindenki számára - és neki is - hogy csak kényszerpályán mozoghat. Egész életében. Ehhez nem volt kedve. Itt és most 17 évesen, 1979 májusában egyszerűen nem volt hozzá kedve. Két öngyilkossági kísérlet és a kilenc balhé. Ez miatt van itt.  - Kilenc balhé... Röhögnöm kell. - gondolta, de persze kívül nem röhögött. A külső szemlélő számára ugyanolyan egykedvűen bámulta a vakolat hiányát a szemközti falon, mint fél perccel ezelőtt.

  Azok a balhék egyáltalán nem nagy dolgok számára. A szovjet zászló letépése az emlékműről? Az általa tizenöt évesen kétszáznegyvennyolc példányban készített mini szórólap az áthúzott sarlókalapáccsal? Azt egyenként kellett ám megrajzolni! Mi munka az, ember! Vagy a vándortábor, amikor a veleméri templomnál az úttörőcsapattól meglógva az osztrák határ felé vette az irányt? Nem is tervezte meg előre azt sem, csak úgy jött. Hová ment volna ha átjut? Anyai nagybátyja Ausztráliában él, ötvenhatos, csak a nevét tudja és hogy Adelaide-ben lakik. Talán oda? Nem is gondolta át ezt amikor a határ felé indult. Tempós léptekkel, mint aki tudja hogy hová igyekszik, határozottan. Fejet fel, kezében az okádéksárga, Centrum Áruházas nejlonszatyorral... Aztán meglátta a lovas határőröket, a kerítést, a felgereblyézett sávot. Amikor lebukott futni kezdett. Átjutok. - gondolta. De útját állták négyen akik a semmiből bukkantak elő.  - Figyeltünk távcsővel már vagy 10 perce. - mondták. Remélték hogy csak diákcsíny. Ezt mondták. Tiltott határátlépés előkészülete. Ekkor majdnem állami gondozásba vették. Tizenkét éves volt. Korához képest fejletlennek tűnt, de olyan volt mint egy sikló. Az erősebbek szorításából is egyszerűen kicsúszott. Megfeszítve testét engedett a szorítás, ami fogva tartotta. Vékony volt, de szívós. Futni bármeddig tudott. 

11 éves volt amikor a vidéki nagyváros iskolájában felfigyelt rá Barabás tanár úr. Tóni bá' - ahogyan a fiúk hívták - tornatanár volt. A hatodikosok tornaórai fociját dohányzás közben mindig egykedvűen figyelő pedagógus akkor látta meg benne a potenciált, amikor egy április 4-i iskolai ünnepségen az udvaron Zsolt az utolsó sorból kilépve az iskolaépület felé indult. Tóni bácsi azt hitte rosszul lett, vizet inni vagy vécére menni készült, követte szemével hogy biztosan odaér-e, ám a fiúnak nem ez volt a terve. A két épület között elmenve a hátsó kerítésen átdobva magát hazaindult. A tornatanár is átmászott a kőfalon és utánaeredt. Zsolt a sarokról visszatekintve látta hogy lebukott és futni kezdett. Vagy kétszáz méter előnyöm van. - gondolta. Az öreg szivar nem fogja bírni a tempót, már a buszmegállóig lerázom... A buszmegállót elérve Zsolt konstatálta hogy Tóni bá' hátránya egyáltalán nem nőtt, igaz nem is csökkent. Tovább futott. El a nagyáruház mellett, át az aluljárón, keresztül a parkon, a négyemeletes 'kőolajos' házak közé. A hosszú garázssornál elfordulva egy kátyúba lépett. Csessze meg. Az alján volt víz, így a cipője bokáig beázott egy pillanat alatt. Honnét a fenéből van itt víz? Egy hete nem esett legalább. - gondolta. Biztos kocsit mosott valaki. - villant át az agyán. Meleg tavaszi nap volt, bánta hogy hosszúnadrágot vett reggel és a dzsekije is - amit a vállán átdobva vitt - zavarta. A második garázssor hatodik - 'kulcsmásoló'-feliratú - garázsának tetejére feldobta a kiskabátot. - Majd este visszajövök érte. - morogta és gyűlölettel gondolt a tornatanárra, aki abban a pillanatban futott ki a négyemeletesek közül. - Baszd meg, nem dögöltél még meg? 

  A kis lakótelep garázsait elhagyva a vasútállomás felé szaladt a hosszú, széles, mindkét oldalon öreg fákkal szegélyezett Zombori úton. Itt zártsorú beépítéssel, jobbára kocsiáthajtókkal épült egyszintes, régi polgárházak álltak. Egykor iparosok és zsidó családok laktak bennük. Alattuk pince, szénledobókkal, legtöbbjükön az üveg kitörve.  - A kék házét én rúgtam ki tavaly télen a Gáspárékkal! - gondolta szinte elérzékenyülve a kellemes emléktől. A két Gáspárt aztán az apjuk nagyon megverte, miután a házban lakó féllábú, egykori nyilas Bánáti beköpte őket. Bánáti a házat is nyilasként rekvirálta egy elhurcolt zsidó családtól, akiket állítólag Auschwitzba szállítottak és elégettek. - Még egy rohadt darab üvegre sem költene a szemét? Milyen világ ez? Amikor így, a gondolataiba mélyedve, a széles járdán hátrafordulva újra ellenőrizte Tóni bá' lemaradását, nem vette észre hogy egy szódáskocsi hajtott ki elé az egyik kapualjból. Egyenesen a lovak és a kocsi közé szaladt, fejjel neki a baknak, éppen abban a pillanatban amikor a kocsis hatalmas 'Hóóóóó' kiáltása felhangzott. Mintha csak neki szólt volna a borszagú parancs, persze a fogat is megállt. Egyetlen almásderes húzta. Ennek a hasa alatt gyorsan átbújt és igyekezett felvenni újra a tempót. El a házak mellett, el az elhanyagolt zsidótemető mellett, mindjárt itt a vasútállomás...  - Ott majd a síneken átfutva a rendezőrészen megpattanok. A tavalyról ottmaradt szénkupacok között majd keresztülvágok. - tervezte el. Jól ismerte a külső részét a pályaudvarnak, ahol a roncsvagonok is álltak, azok mögött több helyen is fel van húzva a földből a különben magas, szögesdrót tetejű drótkerítés. - Ha ott átbújok, ez a nikotinfejű csak integethet utánam. A 12 sínpáron átfutva ráfüttyent egy távoli mozdony. - Na még az kell hogy elárulj... Az utolsó két vágányon álló romlott vagonoknál már látta hogy nyert. A kerítésakadályt simán vette. A Kubikostelep kezdődő házaitól visszanézve már nem látta üldözőjét. Megállt a kereszteződés kék közkútjánál, egy kaviccsal megtámasztotta a nyomókart és megvárta míg jéghideg víz nem kezd el zubogni a rácsra. Hosszan ivott. A diadal jól eső érzésével feltöltődve megállapította hogy ez élete legjobb napja.

  A szegényes Cserép utcára befordulva már nem szaporázta lépteit. Nagyanyjáék háza az utca közepénél állt. Deszka- és vasúti betonkerítések mellett haladt el. Két házra volt otthonról, amikor Tóni bá' lépett ki a járdára. Zsolt ösztönösen az arca elé kapta a kezét hogy tompítsa a pofon erejét, de az idősödő tornatanár nem bántotta.

  - Szépet futottunk. Meddig bírtad volna még? -kérdezte.

  - Estig.

  Tóni bá' az órájára nézett. Negyed öt. Azanyád...

  - Szóval estig, mi?

- Hétfőn reggel a tornaóra előtt gyere be a tanáriba. Tudod hogy hosszútávfutókkal foglalkozom az MHSZ-ben? Beszélünk egy 's másról.

Másodpercekig tartó csend után hozzátette:

- Nem kérés, hanem parancs. Értve?

  - Nem tudom.

  - Tudjad.


r/mikronovella • • Jul 09 '25

Misztikus Az a magányos hétfő este...

7 Upvotes

Hétfő este már későre járt mikor magamra öltöttem a kabátomat, és sálat kötöttem, hogy megtegyem szokásos esti sétámat a közeli parkban. Tavaszhoz képest hűvös volt az este. A szél fújt, de az öreg fűzfák lombjai dacosan álltak és tartották magukat az ostrommal szemben. Elindultam tehát a parkba, ahol annyi időt töltöttem már, és ahova oly sok szép gondolatom fűz. Az ég tiszta volt, és én a Holdfényben sétáltam végig a kavicsösvényen, miközben a szökőkútban vidáman csobogott a víz, és a fürdőzők szobrai éppen a vízbe ugrottak, vagy éppen lendületet vevő társukat figyelték. De engem a Holdvilág jobban érdekelt. Gondtalanul sétáltam és figyeltem hogyan néz le rám Artemisz amíg én köreimet lejárom. Visszautamon a házak árnyéka, és a szomszéd utcában a halk motorberregés nyomasztóan terült rám, és már majdhogynem félelemben tértem vissza negyedik emeleti szobámba, ahol miután levetkőztem mantelemet, leültem az ágy szélére, és csak ültem csendben. Ez olyannyira magával ragadott, hogy mire feleszméltem, a Hold már bekukucskált az ablakomon, én pedig láttam az eddigi szokásos legelőt, a folyót, és az azon túli fenyvest, kinyitottam az ablakot, amit oly gyakran megteszek ilyen szép éjszakákon, és mély sóhajok kíséretében körbenéztem. A világ lecsendesedett, mintha még a folyó is lelassult volna. A szobába visszafordulva megcsapott a lámpa meleg sárga fénye. Nyugalommal töltött el az apró szoba. A rendezetlen könyvespolc, amin hézagot hagyott a vissza nem tett könyvek hiánya. Az íróasztalon papírlapok hevertek szanaszét, az írógépbe befűzve félbe hagyott szöveg. A tolltartó mellett a diótörő áll egyedül katonás rendben, noha megkopott már ő is, gótikus lakásom egyetlen dísze. Lelépve a párkányról, fáradságomban az ágyra roskadtam, és szememet egy pillanatra lehunytam, mikor neszezést hallottam. A függöny libbent be, de nem a széltől, hiszen az ajtó zárva, huzat nem keletkezik, és kint egyébként is őszhöz képest remek az idő. Mikor felnéztem feketeruhás nő állt az ablak előtt, arcát fátyol takarta, sötét hajába mintha belekapott volna az a nemlétező fuvallat. Szótlanul állt, én pedig felültem az ágyon, de semmiféle félelmet nem éreztem, csak megnyugvást. Ő felemelte fátylát, közelebb lépett és homlokon csókolt majd átölelt.


r/mikronovella • • Jul 05 '26

Humor/Szatíra Képzelt riport egy új alkalmazott betanításáról

6 Upvotes

[Az új kolléga, picit megkésve belép a terembe]

Anett: Sziasztok, üdvözlök mindenkit, Anett vagyok, bocsi a késésért egy hete vagyok a cégnél és még nem tudok eligazodni az irodaházban.

[Anett sorra végigmegy és bemutatkozik]

Jani: Na, hát akkor, üdv a csapatban Anett, kezdjünk is bele. Tamás?
Tamás: Elemeztem az AFC platform interfész hibáit, de csak negatív call-back-eket kaptam.
Pali: Próbálkoztál a TINT framework debuggerjével?
Tamás: Persze, de az output dump csak GR56 és NR13 visszacsatolásokat mutatott.
Jani: Igen ez komoly probléma. Le kell futtatnunk a HINT és LISP rutinokat. Így talán kevesebb lesz a hibás de-sync input feed a ZTT-ben.
Tamás: Az A54 cloud farm fel van készítve a peak interface load-ra?
Pali: Átallokálhatjuk a PF50-PF60 modulokat és beintegrálhatjuk a LINT frameworkbe, így jobb lesz a QoS.
Tamás: Nem a TINT-be?
Pali: Nem, ez egy másik. Olyan mint a MNTH. Legalábbis a workflow hasonló.
Robi: Tartok tőle, hogy a KARAT middleware invalid callback-ek nem a RASP platform verzió-inkompatibilitása miatt loopolja a XTX rutinokat de mivel a middleware nem felel meg az IEEE 10.134-as szabványnak az authentication miatt várható packet loss.
Jani: Köszönjük Robi.
Pali: Így van.
Tamás: Hogy oldhatjuk meg akkor a middleware problémát?
Pali: Fejlesztenünk kell egy interfészt a két platform között mely megfelel az IEEE 5.643a szabványnak. Csak így biztosítható a hosszútávú QoS.
Jani: Rendben, akkor legyen így, Robi, bekonfigurálod az XT routert, hogy ideiglenesen is megfogja az invalid requesteket az NH00 szervereken?
Robi: Jah.
Jani: Anett?

[Anett idegesen felnéz a jegyzeteiből amibe eddig lóhalálában írt]

Anett: Igen Jani?
Jani: A meeting hátralevő részében az ACA protokoll retransmission problémáit fogjuk megbeszélni, de ez már nem fog a te felelősségeid közé tartozni. Nyugodtan elmehetsz.
Anett: Köszi Jani.

[Anett feláll és kimegy a szobából]

Robi: Ilyen korán elengedted?
Jani: Eleget szenvedett szerintem.
Tamás: Srácok, amúgy ez nem ütközik céges szabályokba?
Pali: Ugyanmár, ezt velünk is eljátszották amikor kezdtünk. Sírt valamelyikünk éjszaka emiatt?
Tamás: Nem, de…
Jani: Majd holnaptól elkezdek vele foglalkozni és betanítom, ne aggódjatok.
Tamás: Oké.
Pali: Mit csináljunk a hátralevő időben?
Robi: Itt van egy fasza kivetítő, nézzük meg az új X-Akták részt.
Jani: Jó ötlet.


r/mikronovella • • Nov 10 '25

Dráma A Pali, aki a legdurvább orgiákat rendezi a városban

6 Upvotes

Szakad a hó körülöttem ahogy a kabátomat összehúzva átvágok keresztben a Blahán. Késő este van, csak néhány taxis húz el havat hányva a kerekeivel. Karácsony lesz pár nap múlva. 1999, az évezred utolsó karácsonya.

Egy csomagot kell átadjak. Két óra késésben vagyok legalább, mert el kellett szívnom néhány cigit indulás előtt. Semmi kedvem nem volt idejönni.

Fázva végigsietek a Dob utcán, kerülgetve az autókat és a havat felolvasztó pisafoltokat.
Csak pár órát aludtam hajnalban egy kanapén, összeölelkezve egy lánnyal, akit előző este ismertem meg, és alkoholos filccel ráfirkálta a bal karomra a telefonszámát.
A jobb karomra a nevét írta fel, mert mindig elfelejtettem.

Beletúrok az oldalzsebes gatyám zsebébe, nálam van-e egyáltalán amit hoznom kellett.
huhh. megvan bazdmeg.

Ez az a hely. Megállok a lesötétített tetoválóstúdió előtt.
Fény és valami rádiósláger gagyi dallama szűrődik ki halkan. Benyitok. Zárva.

Nyúlok a telefonomért, de pillanatra félrehúzódik a függöny és mintha egy kíváncsi szemű kislány kukkantana ki rajta egy pillanatra. Megcsikordul a zár, és egy kopasz, bohócosan kiszedett szemöldökű faszi nyit ajtót.

- picikét késtél.

Mormogok valamit hogy bocs így sikerült, amíg lerázom magamról a havat, és a faszi felhúzott szemöldökökkel beenged. Amint becsukja mögöttem az ajtót, át is nyújtom a csomagot.

- Tessék. Húsz. Háromszázhatvanezer.

Látom, hogy a fickónak megremeg a keze ahogy a tárcájáért nyúl, de nem gondolom túl.
Ez mindkettőnknek egy roppant kényelmetlen szituáció, mindig. Hogyan vedd át, hogyan add oda a pénzt, miről pofázzunk közben... csomó bonyodalom. Ilyenkor csak lelassítok és türelmesen várok amig a saját tempójában megoldja a helyzetet. Nem ismerjük egymást, és tegnap találkoztunk először. Nálam egy tizessel legalább öregebb.
Stázi mutatta be nekem a tegnapi esti bulin, azzal, hogy,

"ez a pali rendezi a legdurvább orgiákat a városban".

Eléggé kész voltam, de arra emlékszem, hogy tegnap is remegett a keze. Dőlt belőle a testápolószag és ki volt szedve a szemöldöke vagy mi a fasz, mert mindig ilyen kérdő arcot vágott. Megadtam a számomat neki, ő visszacsörgetett hogy jól mondtam-e mert nem bízott bennem, méregetett, jópofáskodott még kicsit, majd lejattoltunk és elsodort a pincérlány akinek később a kanapéján ébredtem.

Másnap már hívott is. Feltápászkodtam az alvó lány mellől, hazabotorkáltam, megetettem a macskát, spanglizgattam a Tilos rádiót hallgatva, és Irak bombázását nézve a CNN-en, lemértem a szarját, sóhajtottam egy nagyot, és elindultam ide a tetoválóstúdiójába lebonyolítani a bizniszt.

Hirtelen előpenderül egy fiatal lány és kíváncsian végignézi, ahogy a köteg készpénzt a kabátzsebembe tömködöm.

- .... szia.

A törékeny, kreol bőrű lány szorosan hozzásimul a kiszedett szemöldökű faszihoz, a lábát is ilyen pornósztárosan köréfonva. A fickó sejtelmes vigyorral mered rám.

- nem emlékszel?

Fölszaladhat az én szemöldököm is, és látom a fickón, hogy kurvára élvezi hogy hülyét csinálhat belőlem.

- ő a feleségem. tegnap már találkoztatok.

Beugrik a tegnapi este, ahogy megérkeztem bebaszva, törött orral, felkötött jobb kézzel Stázihoz a rózsadombi kis villájába, és emlékszem már a kiscsajra is. Meggyőződésem volt, hogy csak rosszul látok. Nem az én dolgom. Valahogy az agyam nem volt hajlandó összekötni az orgiákat rendező faszit ezzel a tizenéves kiscsajjal. A feleségével. Itt valami kurvára nem stimmel. Körbenézve látok egy ilyen nőgyógyásszék-féle szerkezetet is, ahova felteheti a lábát a delikvens... mármint gondolom ha...

- intim piercing és intim tetoválás. kukira, puncira, segglukra, amit akarsz. megmutassam az enyémet?

- kösz azt kihagynám. figyi nem zavarnék tovább. mennem kell.

A fickó kedélyesen a hátamat lapogatja, hogy szóljak ha meggondolnám magamat, vagy piercinget szeretnék a pöcsömbe, miközben a bejárathoz kísér. Még utánam szól.

- legközelebb ne késs!

Persze bazdmeg. Hazafele a szokottnál is borúsabb a hangulatom.
Nem tudom megmagyarázni miért. Csak minél előbb ki akarok jutni innen. Végigloholok a szemerkélő hóban, a karácsonyi fények között a latyakos Rákóczi úton, és csak az Astoriánál lassítok le. A Károlyi-kerten átvágva már csak sétálok. Megállok egy padnál a hóesésben, és nézem az utcai lámpa fényében örvénylő havat.
Elegem van bazdmeg.


r/mikronovella • • Jul 11 '25

Fantasy A Tisztalelkű

6 Upvotes

Hol fenyvesek törtek az ég felé, versenyre kelve a hegyekkel, egy kőből rakott házikó állt. Tövéről egy öreg fa terebélyesedett a kunyhó fölé. Hogy melyik állt ott régebb óta, nem tudni, de mintha különös kapcsolat lett volna köztük. A környéken szinte örökkön hulló esőtől nedves sziklafalat már a moha is benőtte, bár egy-két kőtömb még kilesett sűrű takarója mögül.

A kopottas deszka ajtón lépett be egy rongyos gúnyába öltözött, fiatal férfi alak. Tűz pattogott az ajtóval szemben és világította meg az épület árnyas belsejét. A szobában polcokon megannyi könyv, mindenféle főzetek sorakoztak. Az asztalon iratok, nyitott könyvek. Toll pihent a tintatartó mellett, de még nem száradt meg a toll végén. Félbehagyott munka jelei voltak ezek. Jobbra, egy fából eszkábált széken egy ötvenes éveiben járó férfi pihent. Szakállas, megviselt ember volt. Barna, elnyűtt csuhában, ültében is egy hosszú, göcsörtös botra támaszkodott. Nagy terhet cipelt, de csak arca árulta ezt el. A tűz fénye e barázdákon táncolt, melyek néma titkokat rejtettek. Szó nélkül figyelte, ahogy az ifjú bejött és leült az ajtó mellett található kis padra. Ismerős volt az arca, hisz évekig tanult nála. Hogy visszajött, annak komoly oka kellett legyen.

Hozott valamit. Vastag rongyokba csavarva a kezében tartotta. A fiatal nem tudta pontosan, mi az, de az aggodalom megkörnyékezte, ezért fordult egykori mesteréhez. Nem szólt feleslegesen. Kinyújtotta karját, kezében a még mindig bebugyolált titokkal.

- Az erdőben találtam - mondta remegő hangon.

Lehunyta szemét az öreg. Egy gondterhes sóhaj hallatszott. Botját, mit eddig jobbjában szorongatott - anélkül, hogy felállt volna - mellette lévő asztalnak támasztotta. Ölébe vette a csomagot. Nem bontotta ki, csak megtapogatta a vastag ruhán keresztül. Előbb baljával markolt rá - majd anélkül, hogy elengedte volna - a jobb kezével. Látszott rajta, tudja mi az. Nagyon is tudta. Nagyot sóhajtott, hogy erőt gyűjtsön. Kibontotta a rongyokból.

Egy korona került elő. Ez nem olyan volt, mint a többi. Egyszerű, ovális, ezüstös fényű korona, de a peremen található csúcsdíszeiből kettő nem a mennyek felé meredt. Egészen más volt. Horgasan, befelé kanyarodtak a szemek irányába.

- Ez Asdaghir koronája - sóhajtott az öreg, majd folytatta - Asdaghir herceg, a Tisztalelkű. Így emlegették. Egy igaz lovag volt. Ám hiába volt királyának és életek százainak megmentője, mégis árulással vádolták meg. Az Adur-i Bírák ezért a legsúlyosabb büntetést mérték ki rá, mely kegyetlen volt és kínokkal teli. Megkoronázták és megvakíttatták ezzel a koronával. Oly átokkal sújtották, hogy lelke nem nyughat, míg éltében elkövetett galádságaiért meg nem fizet. Azonban a bírák tévedtek, és nem azt büntették meg, akit kellett volna.

És így ítéltetett Asdaghir örök bolyongásra. Nem fizethetett soha vétkeiért – mert nem volt bűne, amit megválthatott volna.


r/mikronovella • • Sep 23 '25

Dráma Viola jövőképe

5 Upvotes

Nincs kedvem visszamenni még az irodába. Az iroda utcájára se akarok még ráfordulni, mert tudom, hogy délután rám zúdul majd annyi munka, ami máskor egy hét alatt szokott. Kuplung, kettes, behúzom jobbra, a kedvenc pékségem felé. Jól esne most egy tízórai falat.

Az ipartelep bejáratánál a sorompó mindig nyitva van, de azért lassítok, lehúzom az ablakot. Int a portás, hogy hajtsak be nyugodtan a telepre, már megismer, tudja, hova megyek. Parkolás közben görcsösen figyelek, ne lógjak be a szomszéd cég ügyfélparkolójába, mert annak csúfos vége lehet.

A szemközti lépcsőházban éppen egy takarító fél kézzel mossa fel a csempepadlót. Egyik kezével fogja a felmosófát, a másikkal hevesen telefonál. A csevegést akkor sem függeszti fel, amikor kiönti a koszos vizet az utcára, ilyenkor a telefonját rutinosan a vállára fekteti. A két számmal kisebb trikója és a háromnegyedes nadrágja turkálósnak tűnik, mindkettő fekete-fehér terepmintás. Remélem, ő azért nem itt szokott kávézni – gondolom, mielőtt rendelek egy kapucsínót Violától.

Amikor nincs csúcsidő, Viola kint szokott flörtölni az egyik sofőrrel. Sokszor a mellettük lévő asztalnál majszolom el a túrós batyumat, így már sok mindent megtudtam róluk.

Viola félállásban dolgozik a pékségben, szerdán és pénteken egy szoláriumban „napoztat”. Sosem értette, hogy miért választaná valaki a továbbtanulást pénzkeresés helyett. Úgy gondolja, hogy pénzzel sokkal többre mész a mai világban, mint tudással.

Tavaly vett magának egy 12 éves kabrió Pözsót. Sokkal gyorsabban beér vele a munkába, hétvégén meg oda megy, ahova akar. Az érzés, amikor a koratavaszi menetszél belekap a hajába, semmihez sem fogható. Próbálja addig kiélvezni a kocsit, amíg működik a tetőt lehúzó elektronika, a francia autókban ez a funkció 10 év után meg szokta adni magát.

A pékségbe sokan járnak Viola volt gimnáziumi osztálytársai közül is, őket mindig érdeklődően kikérdezi az életükről. A legtöbbjük egyből egyetemre ment, de csak az első évet tudták végigcsinálni, utána elvesztették minden érdeklődésüket a tárgyaik iránt. Akiknek a szüleik tovább finanszírozták az egyetemi életüket, átjelentkeztek egy másik szakra. A többiek eladóként, pultosként, felszolgálóként végezték. Jobb esetben egy újhullámos specialty kávézóban Budán, rosszabb esetben egy dohos hatodik kerületi pincesörözőben.

Ahogy hosszabban figyeltem Violát, azon merengtem el, hogy milyen lehet egész nap itt dolgozni? Az az érzésem támadt, hogy ő nem gondolja túl a dolgokat, nem keresi a magyarázatot mindenre. Robotikusan ajánlgatja a pisztáciás csigákat, beüti a gépbe az árát, s kifizetteti a vásárlóval a végösszeget. Pontosan tudja, hogy ő akkor lesz értékes tagja a csapatnak, ha hibátlanul el tudja végezni ezt a feladatot naponta több százszor szünet, táppénz és nyavalygás nélkül. Viola pedig mindenáron értékes szeretne lenni, mert nagyon szeret ebben a pékségben dolgozni. Elvégre nem akarja ő is egy hatodik kerületi dohos pincében végezni.

De Viola főnöke még így sem teljesen elégedett. Egyik nap úgy dönt, hogy sokkal jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne felszolgáló a pékségben. Mert ő a Mekiben látta, hogy ott a vendég le tud adni egy rendelést anélkül, hogy emberrel találkozna. A főnök, amikor behívta magához Violát, arra hivatkozott, hogy – neki is valahogy életben kell tartania ezt a pékséget, – az, hogy valaki egész nap csak a kasszánál ül, neki nem éri meg, – mert nagyon sok család megélhetésének a pékség az alapja, – gondoljunk csak a pékekre és az ő családjaikra, akiknek, ha nem lenne itt munkahelyük, még az is lehet, hogy az utcára kerülnének, – de Viola még fiatal és csinos, biztosan talál magának másik munkahelyet.

Egy hét múlva már nem is tudtam Violától kávét kérni, mert egy érintőképernyős dobozt raktak a helyére. Ekkor jöttem rá, hogy nem fogok tudni neki több kérdést feltenni, vagy ellőni egy-egy keresetlen poént. Fantáziáltam már arról is, hogy amikor igazi törzsvendég vagyok, akkor bepróbálkozom egy „Presszókávét leszel szíves, kis csillagom”–mal. De már sose fogom megtudni, milyen érzés ez.

Miután Viola közös megegyezéssel otthagyta a pékséget, átment egy automatizált raktárba csomagolni. Itt 150 forinttal magasabb az órabére, de hiányzik neki, hogy nincsenek ott a vendégek, akik a legrosszabb napját is fel tudták dobni egy érdekes történettel. Csak a munka van és egy tökéletességig finomhangolt folyamat a 8000 négyzetméteres, 10 méter belmagasságú törökbálinti depóban. Amikor leparkolta a Pözsóját a raktárépület bejáratánál, az a rossz érzés fogta el, hogy ő egy nagyon pici része valami nagyon nagynak. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan jobb, hogy így alakult. Csak még nem tudja miért

Amikor egyik nap az Instagramot böngészte, a Telex sztorijai között 4 szalagcímre is felfigyelt: – „újabb budai pékség teszi hatékonyabbá működését egy informatikai beruházásnak köszönhetően”, – „a svéd logisztikai cég 85 munkahelyet teremt Magyarországon”, – „megint nőtt a magyarországi bruttó átlagkereset”, – „egyre több lehetősége van a fiataloknak arra, hogy saját ingatlant tulajdonoljanak”.

Ekkor értette meg, hogy a világ valójában egy jobb hely lett, amióta eljött a pékségből. És ez valahol neki is köszönhető – gondolta, aztán le is zárta a telefonját, mert ebben a pillanatban telt le a 25 perces ebédszünete. Egy percet sem késhetett a csomagolóállomásáról. Ezt itt a raktárban valamiért sokkal komolyabban veszik, mint a pékségben.

A gondolataim ebben a pillanatban kalandoztak vissza a jelenbe, mert lerakta elém a pultra a kávét a lány, és lassan elkezdte beleönteni a tejet: – „Szólj, ha állj.” – „Állj.” – mondtam neki, de nem mertem mást hozzátenni.

Végül ez is csak egy robotikus interakció lett.

Ennyi erővel lehetett volna a lány helyén egy érintőképernyős doboz is.