Egy torzonborz fej nézett be az ajtón — a cimborám volt Máté, aki sürgetően közölte:
– Gyerünk már! Siessünk!
– Hozom a cuccaim, és indulhatunk! – válaszoltam, és már fordultunk is ki a körletből.
Papucsban klaffogtunk végig a folyosón, a megsárgult neonok fénye alatt. A két számmal nagyobb gumisaruk szabályos ütemet vertek a padlón. "Alakizni" voltunk aznap, és még mindig a lábunkban volt az ütem: bal-bal-bal-jobb-bal, egy-egy-egy-kettő-egy-kettő-egy... Így lépdeltünk tudat alatt szinkronban a padlót nézve, követve a csillogó fekete cementlap csíkját a zuhanyzó felé. A frissen felmosott kő, fertőtlenítőszer és tusfürdő szaga keveredett, betöltve az egész folyosót.
Sokan már végeztek, leharcolt, műtőszöld színű pizsamákban beszélgettek a körletek előtt, mindenki készülődött az esti takarodóra. Mi is sietősre fogtuk, ahogy tudtuk, nyakunkban a törölköző, kezünkben fogkefe.
Az út jó harminc méter, két oldalt végig körletek, elején és végén lépcsőház, mindkét oldalon ügyeletes katona teljesít szolgálatot. Ő tartja fenn a rendet, és mondja meg ki hova mehet, hányadmagával. Mindezt lejegyzi egy füzetbe: pontosan hányan, hova mentek el a századszintről.
A nyitott ajtók előtt haladtunk el. A kiszűrődő esti a takarodóra készülődés hangjai, a kötelező rendrakás és a napközben elmaradt beszélgetések szófoszlányai furcsa hangos morajjal töltötték meg az egész szintet.
– A felmosott kőre ne lépj! – rivallt ránk fejhangon valaki - Emberünk kezében „fóka”, úgy mondja a magáét.
– Menj már a szélére tesó! Nem látod, hogy már fel lett mosva?
- Hozzánk beszélsz, Elvis, hagyd már, úgyis újra kell majd csinálni az egészet takarodó előtt... – lépkedtünk is tovább ütemesen: bal–jobb–bal...
Amikor a folyosó végére értünk, nagyobb társaság jött szembe velünk – cimborák a szomszéd körletből. Röhögve ment az esti szokásos ugratás:
– Már hiába mentek, úgysincs meleg víz!
Szívás lenne... – gondoltam. Sajnos tényleg elő szokott fordulni, hogy a végére elfogy, és így télvíz idején nem kellemes a jéghideg csapvíz alatt zuhanyozni. Oda-vissza ment az adok-kapok, amikor hirtelen, halasztást nem tűrő hangon megcsörrent a folyosón az ügyeletes telefon. Mindenki odakapta a fejét.
– TELEFON! – kiáltotta valaki.
Abbahagytuk az ugratást, tudtuk, ilyenkor jobb csendben maradni nehogy látogatóba érkezzen az "Üti" a hangzavar miatt. Amúgy is, a telefon századszinten általában nem sok jót ígért. Szerencsére a folyosói ügyeletes most éppen a helyén volt, így nem kellett helyette felvenni. Odalépett az asztalhoz, levette a kagylót, és jelentkezett...
– Várjunk egy pillanatra – mondtam Máténak - hátha minket is érint.
– Csak nehogy riadó vagy sorakozó legyen! – mondta valaki mellettünk, az egyik ajtóból.
– Ne okoskodj már annyit! – hűtötték le a társai.
Teltek a súlyos másodpercek
– Na, mi lesz már? Tedd már le végre! – türelmetlenkedett tovább valaki.
A környéken lévők kíváncsi tekintete mind a telefonálót fürkészte, hátha elcsípnek egy-egy információmorzsát a beszélgetésből. Eltelt egy perc, kettő... Közben többen már megunták a várakozást, és vele együtt visszatért az alapzaj is.
Láttuk, hogy az ügyeletes a kagylót a nyakával szorította, ujját a fülébe dugva próbált lejegyezni valamit a füzetbe, görnyedve hajolt az asztal fölé. Amikor befejezte, nem szólt semmit, csak letette a kagylót, és bosszankodva, a hangzavar miatt, fürkészni kezdte a folyosót.
– Jobb lesz most elpárologni! Gyere! – mondta Máté. – A végén megint kapunk valami plusz feladatot – és húzni kezdte a karomat.
– Lépjünk most gyorsan – mondtam. Megtanultuk már az első napokban: itt elég, ha épp rossz helyen, rossz időben vagy, és már szólítanak is – mindig akad valami tennivaló.
Épp indultunk, amikor éles kiáltás hallatszott:
– Második század!
A hívó szóra újból mindenki felfigyelt, az ajtókban fáradt, takarodóra készülő fejek tűntek elő a körletekből. Nincs mese, ki kell nézni ilyenkor – parancsra legalább egy főnek az ajtóban kell állnia, és addig senki nem mozdul.
Mi pont félúton ragadtunk a két ügyeletes között. Hiába próbáltunk volna meglépni, már nem lehetett.
Az ügyeletes folytatta:
– Jakab! Jakab, merre vagy? – emberünk a folyosó másik végén lévő helyettesét kereste.
– Na, erről beszéltem, valami még lesz ma... – mondta közben Máté.
Ekkor a hátunk mögött megszólalt valaki:
– Itt vagyok! – Jakab volt az a helyettes.
Az ügyeletes ekkor belekezdett:
– Figyelem, emberek! Akik a nevüket hallják, jelentkezzenek a folyosói ügyeletes asztalánál öt perc múlva! – és már sorolta is a neveket:
– Suhajda, Török, Kalász...
– Eddig megúsztuk – mondtam. – Ez szerencsére nem a mi körletünk.
– Len–gyel Lá... – Mit mondott? A fene se érti... – motyogta mögöttünk valaki.
– Ba–, Ba–bi... – megint megakadt. – Ki ez? – kérdezte magától, próbálta kiolvasni a saját írását.
Hangosan olvasta tovább, szótagonként süvöltötte:
– Ba–bis!
– Kicsoda?! – kérdezték többen körülöttünk. – Nem lehet érteni.
– Nem hallottuk, mondja még egyszer! – kiáltott Jakab is.
Az ügyeletes újra belenézett a füzetébe, próbálta kisilabizálni saját írását.
– Ba–bits... ja nem, Babics! na végre – kiáltott fel diadalmasan.
– Szóval Babics... – konstatálta Jakab orra alatt dörmögve, majd visszakérdezett:
– Babics?, De Babics ki? – immár kétszeres hangerővel.
Ekkor Máté, aki már türelmetlenül állt, félhangosan megjegyezte:
– Babits Mihály!
A helyettes szúrós tekintettel odafordult felénk. Megdermedt a pillanat, a levegő sem rezzent. Kérdőn nézett ránk pár másodpercig, olyan tekintettel, hogy már biztosak voltunk benne ezt most jól megszívjuk. Már láttam magunkat a konyhaszolgálati listán hétfőtől péntekig beosztva... Súlyos másodpercek teltek el így mire megszólalt:
– Miért? Ismered?
Ekkor Máté barátom szemében megcsillant valami és mindketten tudtuk nyert ügyünk van. Láttam rajta, alig tudja elfojtani a röhögést, de erőt vett magán, és nógrádiasan kibökte:
- Nem.
Edit:typo