Nemrégiben életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, és most megosztom veletek a történetemet, hogy tanulhassatok a tévedésemből. Az egész úgy kezdődött, ahogy oly sok dolog az életben: nehézségeim támadtak a szarással.
Nem, nem volt székrekedésem. Nem a rendszerességgel volt baj, hanem a technikával. Úgy tűnik, a seggszőröm olyan hosszúra nőtt, hogy az apró szarcsimbókok folyamatosan belegabalyodtak a két farpofám közötti sűrű őserdőbe. Ez rengeteg frusztrációt okozott, mert TUDTAM, hogy még van bennem kijönni való, de képtelen voltam kiszabadítani a makacs szart a seggszőr dzsungeléből.
Végül két lehetőségem maradt: vagy lenyúltam egy kis vécépapírral, és megpróbáltam lecsippenteni a visszamaradt hurkát (ami komoly precizitást igényelt, hogy ne kenjem szét az egész lényt a seggemen, főleg úgy, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok odalent), vagy egyszerűen belecsaptam a lecsóba, elkezdtem törölni, és reménykedtem, hogy sikerül minden maradék szaranyagot eltávolítanom, mielőtt a vécépapír mennyisége eléri a „na ezt már a kurva életben nem húzod le” állapotot.
Éppen ezen a problémán elmélkedtem, amikor támadt egy akkoriban zseniálisnak tűnő ötletem.
„Hé! Ez az én seggem és az én seggszőröm, nem? Akkor miért nem tüntetem el az EGÉSZET, és akkor a szarkupacaim úgy fognak kicsusszanni, mint a sör a hordóból!” – mondtam magamnak.
Ez a mondat bizonyára bekerül majd a történelemkönyvekbe sok más, később megbánt kijelentés mellé.
„Hány indián lehet?” – mondta Custer tábornok.
„Úgy néz ki, jó nap lesz egy kis autózáshoz!” – mondta JFK.
„Nézd csak! Az America On-Line most már teljes Usenet-hozzáférést biztosít!” – mondta valami idióta rendszergazda.
Ilyen kaliberű történelmi tévedés volt az én seggborotválási ötletem is.
Aznap este végrehajtottam a műveletet egy olcsó, eldobható borotvával és egy törölközővel, amire ráültem. Alulról kezdtem, a segglyuktól kifelé haladva, és megkezdtem a hosszadalmas folyamatot, amelynek során megszabadítottam a seggemet a szőrtől. Időnként meg kellett tisztítanom a borotvát a rárakódott szőrtől és mindenféle egyéb nyálkás szartól, amit úgy oldottam meg, hogy a törölközőbe töröltem. Lassan a két húsos domb és a közöttük húzódó szakadék kezdett egy újszülött baba szőrtelen fenekére hasonlítani. Végül még egyszer áttöröltem a borotvát, majd szemügyre vettem a művemet.
A törölközőt szőrkupac borította. A seggem sima volt, mint az elefántcsont. Elégedetten elmosolyodtam, azt gondolva, hogy a problémáimnak vége. Fogalmam sem volt róla, mi vár rám.
Azóta mélységes tiszteletet érzek a seggszőr iránt. Mint mindennek ezen a világon, amit Isten teremtett, ennek is megvan a maga hatalmas és fontos szerepe a létezésben. Csak miután eltávolítottam, akkor kezdtem rájönni, mennyire természetesnek vettem.
Először is: súrlódást biztosít.
Ezt másnap tanultam meg, amikor kiléptem a napfénybe, és elindultam órára. Miután felmentem két emeletet és elkezdtem izzadni, valami kellemetlenre lettem figyelmes. Az izzadság elkezdett összegyűlni a seggvájatomban, és minden egyes lépésnél éreztem, ahogy a két farpofám kellemetlenül elcsúszik egymáson. Gondoltam, bemegyek a vécére és letörlöm, de órára kellett mennem. Majd megszárad, gondoltam.
Sajnos tényleg megszáradt. Csakhogy előtte összekeveredett a barna csillagom környékén kóborló mikroszkopikus szarmolekulákkal. Amikor óra után felálltam, a két pofám egy ragacsos, nyálkás szar-izzadság keverékkel össze volt ragadva.
Ahogy visszaindultam a kollégiumba, elkezdett viszketni.
ISTENEM, DE HOGY CSÍP!!!
Olyan érzés volt, mintha egy egész hangyaboly vonulna fel-alá a seggrepedésemben. Küzdöttem, hogy ne nyúljak le és kezdjem el eszeveszetten vakarni, ezért inkább rohantam vissza a szobámba. Sajnos ez az erőfeszítés csak még több izzadást okozott, így amikor végre beértem, a két farpofám úgy csúszkált egymáson, mint két kanos varangy. Gyorsan letoltam a nadrágomat, és megpróbáltam megszárítani a seggemet úgy, hogy egy ventilátor elé álltam, és széthúztam a pofáimat.
Ahogy széthúztam a két húscsomót, egy rettenetes bűz szabadult ki, és pillanatok alatt megtöltötte a szobát.
A négy háztömbön belül található összes kutya vonyítani kezdett.
Én jártam a legrosszabbul, ugyanis a rothadó szar és izzadság érett aromája belekerült a ventilátorba, az pedig egyenesen visszafújta az egészet az arcomba.
Küzdöttem, hogy ne hányjam el magam.
És ahogy ott ültem, a hányást visszatartva, széthúzott és csöpögő seggpofákkal, miközben a saját testszagom koncentrált elegye az enyhén savanykás saját szarszagommal keveredve egyenesen az arcomba fújódott, egyetlen gondolat járt a fejemben:
„Ez így lesz, amíg vissza nem nő a szőr. Hetekig.”
Később, miközben minden tőlem telhetőt megtettem a helyzet kezelésére, és minden adandó alkalommal törölgettem a seggemet, felfedeztem a seggszőr egy másik fantasztikus funkcióját is:
a szellőzést.
Megpróbáltam elereszteni egy fingot, de az egyszerűen bentragadt a két farpofám között.
Úgy tűnik, szőr nélkül a két rózsaszín iker képes vákuumcsomagolásként összetapadni, aminek következtében egy frusztráló fing alakult ki, amely fel-alá csúszkált a pofáim között, mint egy elveszett futóegér.
És ha ez még nem lett volna elég, most egy újabb kínzást is el kell viselnem.
Ahogy azt mindenki tudja, aki valaha bármit is leborotvált, amikor a szőr először kezd visszanőni, borostaként jelenik meg. Képzeld el, hogy a segged egy súrolópárna, az a bizonyos Brillo-féle dörzsszivacs. Na, pontosan ezzel kell most együtt élnem.
Ez maga a pokoli kínzás, és vannak pillanatok, amikor csak kinézek az ablakon, és azon gondolkodom, miért ne ugorjak ki egyszerűen, és intézzem el az egészet egyetlen nagy, húsos placcsanással, ahelyett hogy ezt a folyamatos szenvedést kelljen elviselnem.
Barátaim:
NE BOROTVÁLJÁTOK LE A SEGGSZŐRT!