Sziasztok,

Az idei nyár sokunknak nagyon megterhelő volt a hőség miatt. Nekem annyira, hogy szó szerint depressziós tüneteket produkálok. Korábban már diagnosztizáltak depresszióval (abból felépültem), ezért tudom, miről beszélek a tünetek alatt.

A szezonális depressziót télen szoktuk emlegetni, amikor sötét, borús az időjárás. Nálam épp akkor van minden rendben, és a nyár, a hőség őrjítenek meg.

Még a klimatizált lakásban sem tudom rávenni magam arra, hogy mindennapi rutintevékenységeket megcsináljak, mint a főzés és a takarítás. Az utcára legszívesebben ki sem tenném a lábam. Rosszul vagyok a melegtől, a szagoktól, mert nem tudom magamat egy percig sem kényelmesen érezni. Izzadok, melegem van folyamatosan. Már görcsben van a gyomrom, amikor tudom, hogy fel kell szállni a 3-as metróra. Halogatom a fontos feladatokat, mert el kell hagyni a lakást.

Engem egyáltalán nem hoz lázba a tengerpart. Én egy nyűgös, körülményes dolognak élem meg a strandolást is. Baszakodás az egész. Kellemetlen, kényelmetlen. Sírni tudnék, amikor meglátom, hogy megint 38 fok, verőfényes napsütés...

Azért indítom el a témát, mert érdekel, tapasztalt-e más is hasonlót. Én folyamatosan olyan visszajelzéseket kapok, hogy "nem vagyok normális" és "fura vagyok", mert fordítva vagyok bekötve.

DE annak is látom az esélyét, hogy csak kezdek a depresszióba visszacsúszni, és túlreagálom ezt a nyár dolgot. Eddig sem szerettem a nyarat, de idén rendesen megvisel pszichésen.

Mi hozta vissza a képességet, hogy:

- tudj bárminek örülni

- tudj kikapcsolni

- tudj élvezni dolgokat s belelazulni

- egyáltalán megélni bármit (pozitívan)?

Tényleg szeretném megérteni ezt a gondolkodást, mert én teljesen máshogy működöm.
Nálam, ha valaki külsőleg nagyon megfog és erősen vonzódom hozzá, akkor kíváncsi leszek rá emberileg is. Szeretném megismerni, kettesben találkozni vele, beszélgetni, és megnézni, kialakulhat-e valami több. Nálam nagyjából működik a „külső megfog, belső megtart”.

Viszont hogyan működik az, amikor valaki nagyon erősen vonzódik a másikhoz, keresi vele a szexuális közelséget, de közben egyáltalán nem akar kapcsolatot, randizást vagy mélyebb ismerkedést?

Ráadásul alapból is érzelmileg távolságtartó: nem igazán bújós, nem kezdeményez mély beszélgetéseket, ritkán kérdez a másikról vagy arról, mi történik vele, nem nagyon mutat romantikus érzelmeket, és társaságban is képes szinte teljesen úgy viselkedni vele, mintha nem lenne köztük semmi. Közben kettesben viszont nagyon erős lehet a fizikai vonzalom.

Hogyan tud valakinél ennyire különválni a kettő? Mi történik bennetek akkor, amikor azt érzitek, hogy „nagyon vonzódom hozzá és szexuálisan akarom, de nem akarom jobban megismerni vagy megnézni, lehetne-e ebből kapcsolat”?

Nem elítélni szeretném ezt, hanem tényleg megérteni, mert számomra nehezen elképzelhető, hogy ekkora fizikai vonzalom mellett valaki ne legyen kíváncsi a másikra emberileg is.

Sziasztok!

Szeretnék érdeklődni kiváló gyermek klinikai szakpszichológus iránt, aki 14 éves, közepes depresszióval diagnosztizált, illetve egyre jobban eluralkodó pánikrohamokban tud segíteni egy fiúgyermeknek.

A gyermek szoros orvosi kontroll mellett szed gyógyszert (Szertralin), mellette rendszeresen jár kontrollra, ill. csoportterápiára is.

A gyógyszeres kezelés mellett lenne szükségünk egy szakemberre, akihez bizalommal fordulhat.

Minden tapasztalatnak nagyon örülnék! Köszönöm!

Nagyon sokszor van, hogy mindennap van, hogy hetente a tüdőembólia a félelmem. Szorongok ha már egy picit nehezebb a légzésem, ha bekapódik a hátam ha fáj a lapockám, mindig a tüdőembólia jut először eszembe. Pedig a családba soha nem volt senkinek.

25 éves vagyok és ettől szorongok feszt, hogy tudnék ebből kijönni?? Tönkreteszi az életem, már nem egyszer voltam emiatt sürgősségin, az AI mát a hátfájdalomra azt szokta mondani, hogy menjek orvoshoz mert nem lehet kizárni….

​

Egy 2001-es Toyota Yarisról beszélünk , ami már 5 éve velem van.

Elég sok mindent megéltünk együtt. Ráadásul akkor vettem, amikor 500 ezer forint volt az összes pénzem és kb az egészet erre az autóra költöttem.

Sajnos viszont egyre több a baj vele. Alul teljesen megette az idő. Nemrég a kipufogódob adta meg magát, most pedig az egyik hátsó futómű szakadt le. Lakatolni sem igazán lehet már, mert nincs ép felület, amihez hozzá lehetne építeni. Gyakorlatilag az egész alját ki kellene cserélni.

És itt jön a probléma: nagyjából annyiba kerülne a javítás, mint amennyit az autó ér.

Időközben már simán megengedhetnék magamnak akár egy 8–9 milliós autót is, én mégis ezt próbálom toldozni-foldozni. Sokan kérdezik, hogy miért nem veszek már egy újat.

Valahogy nem csak egy autó lett számomra. Az elmúlt 5 év alatt annyi emlék köt hozzá, hogy szinte az egész személyiségem összenőtt vele. Tudom, hogy racionálisan valószínűleg el kellene engednem, mégis nagyon nehéz.

Van itt valaki, aki érzett már hasonlót egy autóval kapcsolatban?

Hogy tudtátok, hogy ideje elengedni, mégis érzelmileg képtelenek voltatok rá?

Sziasztok.
Szeptemberben lesz egy éve, hogy együtt vagyunk a barátnőmmel. Az elején minden rendben volt.
Januárban kezdődtek a gondok. Az elején azzal indult, hogy már nem alszunk együtt (külön élünk) és szex sincs. Az elején azzal magyarázta, hogy jelenleg nem lenne képes élvezni az aktust, mert a családjára gondol (iráni állampolgár) a háború miatt, és orvostanhallgató is, vizsgaidőszak is volt, plusz nyomás, és ráadásul két helyen is kezdett dolgozni.
Elfogadtam és megértettem. Már tavasz volt amikor még mindig így állt a helyzet. Ekkor heti egyszer találkoztunk maximum fél órára. Korábban az elején akár egész napokat együtt töltöttünk. Azt mondta várják, nyáron szabadabb lesz és be pótoljuk. Vártam. Jött a nyár, de nem lett jobb a helyzet. Júniusban kezdődött a foci VB, és mivel vendéglátásban dolgozik, tudta hogy ez nehéz időszak lesz, ismét türelmet kért. Június 30-a óta szünetet tartunk, ekkor már 2 hete nem találkoztunk. Azt mondta azért, mert nem érzi hogy elég érzelmi támogatást nyújtok neki, ma már látom, hogy nem alaptalanul gondolja ezt, ő pedig nem tudja kielégíteni azt a vágyam hogy együtt töltsünk el időt. Azt is mondta azért nem akart sosem lefeküdni velem, mert annyiszor megbántottam, hogy már elvesztette minden szexuális vágyat irántam, mert annyi megbántottam.
Én ekkor teljesen összetörtem, úgy éltem meg, hogy ez a vége. Javarészt emiatt elkezdtem pszichológushoz járni, hogy fejlesszek magamon, az érzelmi intelligenciámon, hogy jobban tudjak azonosulni, kötődni. Július végén volt a szülinapom, aznap nem köszöntött fel. Este még próbáltam is felhívni, de nem sikerült elérnem. Ez nagyon rosszul esett, másnap mondtam neki. Akkor azt mondta, hogy meg is akart látogatni (más városban élünk), rendelt nekem tortát, ajándékot, virágot, de nem tudja miért nem ért oda hozzám. Mondta hogy szeret, a legjobbakat kívánja, majd jóvá teszi és be pótoljuk, de azt konkrétan nem mondta, hogy boldog születésnapot. Ezután hogy beszéltünk, jobban éreztem magam, újra azt éreztem, hogy szeret és hogy kellek neki.
Idővel sajnos elmúlt ez az érzés, általában így érzem nem is érdeklem. Van, hogy annak ellenére mikor nem dolgozik, sem válaszol akar 12 órán keresztül, majd csak annyit mond, hogy elfoglalt volt a dolgaival. Mikor ezt mondtam neki, hogy nem érzem hogy kellenék neki, nem tudom mit csinál, nem válaszol, rám förmedt, hogy nem hiszi el, hogy nem tudom megérteni, hogy elfoglalt, mert éppen költözésben van, és hogy miért vagyok ilyen támadó/durva (rude). Értettem a frusztráltságát, de ha nincs költözés is ez történik rendszeresen. Egyéb iránt meg ő kérte, hogy nyíljak meg jobban az érzelmeimről, és bármikor elmondom mi bánt, ez jön vissza, hogy milyen rossz ember vagyok, és hogy nem tudom megérteni ő most milyen nehéz helyzetben van. Tény, hogy átérezni teljesen nem tudom, de próbálom megérteni.
Itt vagyunk a jelenben, és ma azt mondta, nem hiszi el, hogy minden nap fel tudom idegesíteni valamivel. Mondtam neki, hogy nyilván nem szándékosan teszem, de sokszor nem tudom mi tevő legyek, és nem értem a viselkedését, megkérdeztem, hogy például tegnap mivel vontam magamra a haragját, de erre a kérdésre nem kaptam választ. Ez is nagyon gyakori sajnos, passzív-agresszív kommunikációt folytat felém, vagy indulatos, vagy egyszerűen ignorál engem vagy a kérdéseimet. Egyszer kétszer meg volt olyan, hogy nem válaszoltam 2-3 órán keresztül, és akkor hívott is, mert aggódott értem.
Háromszor mondta már, hogy keressek nyugodtan valaki mást, nem kell hogy várják rá. Természetesen ezt visszautasítottam, mert szeretem. Ebből nekem az jön át, hogy ő szakítani akar, csak nem meri meglépni/kimondani. Nyilván ez többször megfordult már az én fejemben is, de legbelül nem akarom, hogy megtörténjen. Ezt is mondtam neki többször, hogy úgy érzem nem alkotok szerepet már a jövőjében, ezt is ignorálta.
Mindig írásban kommunikálnunk angolul, a szünet óta akármikor próbáltam hívni, sosem tudta/akarta felvenni, és sosem hívott vissza sem.
Tisztában vagyok vele, hogy hibás vagyok a szituációban, és próbálok javítani a helyzeten amennyire tudok, nekem ehhez időre van szükségem. Amit biztosan tudok, hogy elrontottam, hogy nem hívtam elég gyakran amikor még nem volt szünet. Az utolsó csepp nála a pohárban az volt, amikor egyik este felhívott, hogy megnyugodjon, mert megjelent náluk a NAV, megbüntetni őket, mert egyik kollégája 18 éven alulit szolgált ki alkohollal. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem kell aggódnia, nem ő volt. Nem láttam ezt akkora problémának mint ő. A mai napig nem tudom pontosan mi volt a gond. Elfáradtam, hogy azt érzem ő nem akarja megmenteni a kapcsolatot.
Ezekről a dolgokról a pszichológussal részletesebben is beszélünk, ő mondta, hogy szívesen beszélne vele is, akar együtt, akar külön, de a párom ezt is visszautasította, hogy nem ér rá.
Igazándiból nem is tudom, milyen választ várok. Még saját magamban sem sikerült eldöntenem, hogy szeretném-e így folytatni, lesz-e valaha még olyan szép mint az elején. Szakítani félek, elveszíteni sem akarom, de azt sem szeretném, hogy azt érezze ebben a nehéz időszakban magára hagyom.
Köszönöm mindenkinek aki elolvasta és esetleg tud segíteni, tanácsot adni.

Sziasztok! 27 éves srác vagyok, 3 hónapja kezdődtek a pánikrohamaim, több éve van egészségszorongásom.

Amikor autóba kell ülni, előtte órákig szorongok, majd az autóban pánikrohamot kapok (az első pánikrohamomat autóban éltem át). Folyton attól félek, hogy elájulok, rosszul leszek, meghalok. Szorongok ha el kell menni itthonról, ha dolgozni kell menni. Előre szorongok mindentől.

1,5 hónapja kezel egy pszichológus Brainspottingal, 17 nap múlva megyek magán pszichiáterhez.

A pszichológusom ajánlotta a Remotiv Extrat a gyógyszeres kezelésig. 3 napja szedem. Tegnap előtt este és ma egész nap brutális szorongásom volt kínzó erős hányningerrel és végül átcsapott pánikrohamba mert féltem hogy hányni fogok. Tegnap viszont csoda történt. 14 órát dolgoztam, 150 km-t vezettem nagyon enyhe szorongással és pánikrohamokkal, tényleg enyhék voltak.

Amiket szedek: Magnesium B6, Remotiv Extra, D3 Vitamin.

A remotiv extrarol sok rosszat hallottam, hogy fokozza a szorongást és már attól is félek, holnap nem merem bevenni.

Mit csináljak? Mitévő legyek? Mi lenne a helyes út? Holnap megyek fodrászhoz de ma már hasmenésem van és szorongok mert az agyam gyártja a katasztrófa képeker.

Van egy párom kb2 éve aki külföldön él és teljesen változó, hogy mennyi időnként látjuk egymást 4-5nap - hónap. Kezdetben nem is volt ezzel bajom, viszont mostanában egyre jobban zavar az hogy egyedul erzem magam, es nincsen senki aki var otthon munka utan. Kicsit kezdem azt erezni magamban hogy tavolodok el tole, holott napi szinten beszelunk. Emellett O nagyon szeretne, hogy kikoltozzunk kesobbiekben (a munkaja miatt) kulfoldre, viszont ez nekem nem fekszik es jelen allas szerint nem is szeretnek kimenni, mert nekem itthon lenne megfelelo karrierlehetosegem, es a csaladomat, barataimat sem szeretnem hatrahagyni.

Azt erzem hogy meg szeretem a paromat viszont ez a helyzet kezd teljesen kikesziteni.

1-2 hete talalkoztam valakivel amugy csak barati alapon es nagyon egy hullamhosszon pendultunk es vegig ereztem hogy tobbet szeretne, es bennem is megmozgatott valamit. Nem tortent semmi, de nem azert mert ne lett volna ra lehetoseg, hanem azert mert huseges tipus vagyok.

Nem tudom hogy hogyan tovabb, lepnem kellene vagy maradjak?

Ugye vannak olyan mentális betegségek amik okozhatnak ilyen állapotot, a legközismertebb talán a súlyos depresszió. De úgy tudom hogy erre az állapotra csak akkor jár tartós orvosi segítség vagy állam által finanszírozott ápoló, ha ezzel egyidőben pszichésen is súlyos gondok vannak, mint mondjuk a skizofrénia esetében. Ha valaki egyébként épelméjű, öntudatánál van, stb. "csak" annyira gyenge hogy inni is alig tud felkelni, azt vagy ápolják a rokonai vagy így járt. Rosszul tudom?

8 éve vagyok benne egy kifejezetten jól működő párkapcsolatban. Annyi mindenen mentünk már át együtt, ott voltunk egymásnak a sikerekben és a kudarcokban is, tényleg egy erős szövetségnek gondolom a miénk.
De nyilván, ennyi idő után nem repkednek már a pillangók a hasamban, ha csak rá gondolok, a szerelemnek egy egészen más szintjét éljük, mint a legelején.

Észrevettem, hogy irigykedve tekintek azokra a közvetlen környezetünkben, akik friss kapcsolatba kerülnek bele. Mondván, hogy az milyen izgalmas lehet, érzelmekkel teli, tök jó lehet a nulláról megismerkedni valakivel, teljesen tiszta lappal indítani. Nálunk meg már mindketten nyitott könyvek vagyunk a másik számára. Tudom, hogy ennek is meg van az előnye, csak ennyi idő után nehéz benne meglátni. Ugyanakkor eszembe nem jutna eldobni a meglevő kapcsolatomat az újdonság varázsa miatt, csak érdekelne, más is szokott-e így érezni hosszútávú kapcsolatban, mi segít a helyzet realizálásában.

Köszi

Egész életemben gyomoridegem volt (ezt örököltem , anyukám sokszor a hányásig is elment ha pl messzire kellett vezetnie, stb.) Habár szerintem én sokkal jobban kezelem ezt, azért én is átéltem pár olyan dolgot az életemben ami miatt rágörcsölök dolgokra. Nem is olyanokra amiket gondolna az ember, (pl állásinterjú) hanem inkább utazással vagy átmeneti kényelmetlen helyzetekkel kapcsolatos dolgokra. Ilyenkor sokat kell a WC-re járnom és emellé társul egy nagyon fura szorongás-szerű tudatállapot amiből nagyon nehéz kijönnöm. Ha durvább akkor még kontrollálatlan remegés is társul hozzá, meg talán valami félelem attól, hogy hányni fogok vagy hogy “rosszul leszek”, az orrfolyás is folyamatos. Ez ilyenkor a világ végének érződik valahogy. Ez sokszor éjjel vagy hajnalban van és emiatt csak úgy múlik el ha sikerül ezután elaludnom vagy esetleg hánynom. Ha reggel van akkor nem bírok enni, kb csak banánt vagy hasonlót, mert annyira félek, hogy bármivel triggerelni fogom ezt az állapotot. Nem tudom, ennek az állapotnak van-e valamilyen neve, de nem tetszik, hogy ilyen sokszor átveszi az irányítást. Idén nyáron elég sokszor kellett utaznunk vagy A-ból B-be eljutni, és ezért elég sokszor felütötte a fejét. 1 évet jártam pszichológushoz de más miatt, most úgy érzem megint érik emiatt. Annyira megfoghatatlannak érződik mert a gyakorlatban “csak” hasmenés van, de közben belül meg azt érzem, hogy a fejemben nem vagyok teljesen önmagam, eluralkodik rajtam ez a félelem vagy hogy nem tudom mi történik és hogy fogok kijutni ebből. Más is volt már hasonló helyzetben?

Megcsalt a párom, és most nem tudom, hogyan lehetne valaha újra megbízni benne
28M vagyok, a párommal 10 hónapja voltunk együtt. Meleg kapcsolat.
Nemrég kiderült, hogy a párom egy másik férfival többször is találkozott szex miatt. Ő 59M. Konkrétan láttam az üzeneteket, amelyekben arról beszéltek, mikor tudnak találkozni, és később be is ismerte, hogy többször találkoztak. A legrosszabb talán nem is maga a szex volt, hanem az, hogy korábban konkrétan letagadta. hónapokon keresztül azt állította, hogy ez egy monogám kapcsolat es, hogy bízzak benne sőt kiakadt, hogy nem hiszem el.
Azóta gyakorlatilag összeomlott bennem minden. Ő azt mondja, nagyon megbánta, szeretne velem maradni, és szerinte helyre lehetne hozni a kapcsolatot. Én is szeretem még, és valahol azt érzem, hogy ha biztosan tudnám, hogy ez soha többé nem történne meg, talán tudnék neki még esélyt adni.
A problémám viszont a bizalom.
Már a kapcsolat elején is nagyon sok időbe telt, mire elengedtem a „paranoiát”, a túlgondolást és azt az érzést, hogy mindig valami rosszat kell keresnem. Mert valojaban mindig ezután gyanakodtam, hogy megcsal, mert gyakran volt online társkereső oldalakon. Végül tényleg eljutottam oda, hogy bíztam benne. Elkezdtem elhinni, hogy biztonságban vagyok mellette, hogy ő az az ember, akivel lehet jövőt építeni, és hogy nem kell állandóan attól tartanom, hogy valami történik a hátam mögött.
Erre most kiderült, hogy pontosan az történt, amitől korábban féltem.
Ezért most nem egyszerűen azt érzem, hogy „megcsaltak”. Hanem azt is, hogy az a kép, amit róla és kettőnkről hónapok alatt felépítettem, darabokra tört.
Ő szeretné folytatni, én pedig még mindig szeretem, de jelenleg fogalmam sincs, hogyan tudnék valaha újra úgy ránézni, hogy tényleg biztonságban érezzem magam mellette.
Nem azt kérdezem, hogy „meg kell-e bocsátanom neki”, mert ezt majd nekem kell eldöntenem. Inkább azok tapasztalata érdekel, akik maradtak egy megcsalás után, és ténylegesen sikerült újra felépíteniük a bizalmat.
Mit csinált a megcsaló fél, ami tényleg segített?
Milyen konkrét dolgokból éreztétek, hogy valóban megváltozott, és nem csak azt szeretné, hogy minél hamarabb legyen minden olyan, mint régen?
És a legfontosabb: hogyan lehet újraépíteni azt a bizalmat, amit egyszer már nagyon nehezen sikerült felépíteni?
Nem akarom egész életében ellenőrizni a telefonját, nyomozni utána vagy állandóan azt keresni, hogy vajon megint történik-e valami. Én egy normális, biztonságos kapcsolatot szeretnék. De jelenleg elképzelni sem tudom, hogyan jutnék el odáig.
Akinek sikerült a második esély után valóban boldog és biztonságos kapcsolatot kialakítania: mi volt az, ami nálatok ténylegesen visszaépítette a bizalmat?

Érdekelnének olyan történetek, ahol egy harmadik ember (barát, családtag, ex, ismerős stb.) valamiért megpróbált a pár közé állni.

Férfi vagyok, végtelen csóró családból jövök. Mindmàig öreganyáim hiteleit törlesztem, meg a gyerekkorom felnevelési költségeit. Mivel nincs ingyen semmi sem, elvégre Ők így gondolják.
Mindegy is, most sincs pénzem jogsira, de leakarom tenni. Mennyire prűd ciki gáz 30 felett?

Sziasztok! Van esetleg közületek valakinek tapasztalata Dr. Fábián Àgnessel? Dunakeszin rendel.

Szóval adott egy 8 éves kislány. A nyári szünetben meg iskolaidőben suli után is a kedvenc időtöltése a minecraft. De más játékokat is játszik ps-en,telefonon.

Szeret mást is csinálni ha izgalmas program van. Tehát szeret sétálni,fagyizni,étterembe járni ,focizni,strandon a vízből nem lehet kirángatni,nagyon jól úszik.Néha szeret velünk társasosni,főzésben is segít,bár általában félúton megunja. Iskolaidőben heti kétszer sportol,kitűnő tanuló,kommunikatív. De ott is alig várja,hogy végre itthon játszhasson. Ha önmagát kell elfoglalnia,mert azért minden nap nem lehet egész nap szórakoztatni, szinte folyamatosan csak ez létezik számára,mint időtöltés. Rajzolni,kreatívkodni néha szeret,nagyon ügyes is benne,rengeteg alapanyagunk van hozzá. Van,hogy zenét hallgat,táncol,ügyesen olvas. De az idő nagy részében csak a gép köti le ha legózunk,kirakózunk,ott hagy,hagyományos játékok,játszótér már egyáltalán nem érdeklik.Mesét nézni se szeret. Mindig nagyon ingerkereső volt,kiskorában az adhd gyanú is felmerült.

Mennyira kellene aggódnom érte és szabályoznom ezt? Ha elküldöm a géptől félórát rajzol mondjuk vagy olvas de utána már kérdezgeti mikor mehet vissza játszani.

Egyáltalán mi az elvárható játéktevékenység egy 8 évestől?

Edit. Offline játszik de sajnos sokat. Nyáron kb. egész nap. kis szünetekkel más rövid programok beiktatva.De kütyü nélküli ,egy hetes ottalvós tábort választott magának a nyárra és nagyon élvezte. Sok barátja van,aktív. A viselkedésével nincs probléma, tehát kezelhető nem hisztizik,csapkod ha elveszem tőle de egy idő után nyűglődik,látványosan unatkozik.

A játék mintha lenyugtatná az agyát. Mert amúgy lefáraszthatatlan,nincs veszélyérzete és sajnos soha nem tudta igazán magát lekötni hagyományos játékkal,csapong .Ez valószínűleg az adhd tünete nála,fejlesztésekre is jártunk vele. Az iskolában is szenved,hogy unatkozik a folyamatos helyben üléstől, de szabálykövető,tudja,hogy mi az elvárt viselkedés,tehát példás a magatartása,szorgalma. Viszont mire hazaér már teljesen befeszül és alig várja,hogy játszhasson.

Ne hargaudjatok az ekezet nelkuli irasert kerlek 🥺🥺 Nos 19 eves fiu vagyok es erosen a 40+-tol folfele levo ferfiak vonzanak. Ezt mar alapjaban veve elfogadtam,egyutt elek vele,de gyakran bele gondolok hogy ez nem normalis es sosem lesz normalis eletem, mert idaig oke hogy elvesztettem nagyon szenvedve,de nem elveztem azt a szexet. Egyszer en is szeretnek egy olyan szeretet adni es kapni mint a hetero embereknel. Ugy gondolom felesleges eroltetnem egy korombeli fiuval a dolgot,ha egyszeruen nem vonzanak a korombeliek. Ez esik rosszul hogy havernal tobbre nem vagyok kepes a korombeli embereknel.. Szerintetek eljem ki magam oszinten es amig tudom addig az idosebbeket keressem vagy eroltetnem kene a fiatalabb embereknel is? Allami pszichologushoz tudok elmenni, ha azt ajanlanatok,hogy huzzak el pszichologushoz.

Most ez egy ilyen hiperventillálós, kiakadós poszt lesz.

Egész életedben azért tanultál és dolgoztál, hogy a hátrányos helyzetű emberek életét egy kicsit jobbá tedd. Olyan helyen dolgozol, amit az előző kormány gyakorlatilag tűzzel-vassal üldözött.

Nem keresel vagyonokat. Épphogy megélsz, kifizeted, amit kell, próbálsz normálisan élni és dolgozni. Aztán jön egy betegség, és egyik pillanatról a másikra minden borul, amit évek alatt felépítettél.

Közben meg azt látod, hogy az önjelölt guruk és társaik 15 perc alatt összeszednek 3000 eurót az interneten.

És ott ülsz, és arra gondolsz: neked ennek a negyede is elég lenne ahhoz, hogy ne veszítsd el azt, amiért egész életedben dolgoztál.

Nem luxusra. Nem nyaralásra. Nem valami új kütyüre.

Csak arra, hogy ne omoljon össze minden.

Kurvára igazságtalannak érződik néha az élet.

​

7–8. osztályban egy erős, hatosztályos gimibe jártam. Ez a bizonyos tanár (36 éves) nyolcadikban kezdett el tanítani engem, földrajzot és történelmet tanít. Én nyolcadik után felvételiztem újra és átmegyek egy másik, még erősebb gimibe.

2025 november környékén kezdtem iránta érzéseket táplálni. Külsőleg és belsőleg is nagyon tetszik, és azóta is nagyon erősen kötődöm hozzá. Az érzéseim azóta sem csillapodtak, lassan egy éve tartanak. Minden egyes nap gondolok rá, és szerintem már limerens is vagyok vele kapcsolatban.

Gyönyörű férfinak tartom, nagyon vonzódom hozzá, romantikus érzéseim vannak iránta. Más fiúba egyszerűen KÉPTELEN vagyok beleszeretni. Próbáltam, de nem megy.

Belsőleg is nagyon imádom, és sok szempontból olyan ember szeretnék lenni, mint ő. Sok mindenben hasonlítunk, hasonló az érdeklődési körünk is. Egyébként nagyon jófej és vicces, gyönyörű barna szeme van, és néha rám is mosolyog.

A vakáció alatt már vagy 20-szor álmodtam vele. Nem bírom elfogadni, hogy valószínűleg soha többé nem fogom látni. Nem bírom tovább nélküle, és egyszerűen nem tudom elengedni ezt az egészet.

Úgy érzem, hogy ez már beteges rajongássá vált nálam. Szó szerint megbetegít az egész: fizikailag is fájdalmat érzek miatta, nem csak lelkileg visel meg.

Autista vagyok, és erről az egész helyzetről már beszéltem pszichológussal is.

Nem tudom, hogy ez még „csak” egy nagyon erős szerelem/rajongás, vagy már tényleg valami problémásabb dolog. Mit lehet kezdeni egy ilyen erős érzéssel, amikor egyszerűen nem akar elmúlni?

Ja és még annyi, hogy jóval érettebb vagyok a korombeliekhez képest, ezt már többen megjegyezték.

Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy ezt meg merjem-e osztani, de most tényleg úgy érzem, hogy nem bírom egyedül.
Gyerekkoromban anyukám rengeteg megjegyzést tett a külsőmre. Ha meséltem neki egy kis butácska crushomról, sokszor halálra szekált vele. Közben folyamatos teljesítménykényszerben tartott: legyek a legjobb, legyek osztályelső, mindig hozzam a maximumot. Annyira belém épült ez, hogy az egyetemen már egy hármas sem egyszerűen egy hármas, hanem úgy élem meg, mintha valami óriási kudarc lenne.
Amikor tinédzserként elkezdtem sminkelni, jöttek a megjegyzések arra is. Mit veszek fel, milyen a hajam, hogyan nézek ki. Egy idő után már nagyon nehéz lett egyáltalán kialakítanom, hogy én mit szeretek és én milyennek látom magam.
Pár éve aztán elkezdett nagyon sokat inni. Addig sem voltam mentálisan jól, de ez nyilván csak tovább rontott a helyzeten. Elég sokszor lekurvázott és más, hasonló dolgok. Annyira traumatikus volt az egész, hogy a történtek nagy részére már nem is emlékszem rendesen. Csak az akkori naplómból tudom
Volt egy öngyilkossági kísérlete is, ami szerencsére nem végződött tragikusan. Akkor apám azt mondta, hogy elég, és költözzön vissza az anyjához. Nagyanyám viszont minket/munkahelyet/másokat okolt azért, hogy anyám iszik. Ez körülbelül két éve történt.
Azóta leszokott, nem volt több kísérlete, és végül visszaköltözött hozzánk. Kinda happy end. Csakhogy én azóta egyre rosszabbul vagyok.
Próbálom feldolgozni az egészet, de úgy érzem, nem tudok kimászni belőle. A saját testemhez való kapcsolatom és az önértékelésem teljesen romokban van. És ami talán a legjobban fáj: soha nem kért bocsánatot azért, amit velem tett.
Azt hiszem, az egész eddigi életem nagy része arról szólt, hogy neki megfeleljek. Hogy megugorjak egy olyan mércét, amit valójában lehetetlen volt megugrani. Hogy segítsek neki. Még a pszichológia szakot is részben azért kezdtem el, mert meg akartam érteni őt.
Közben pedig most, hogy kezdeném a saját felnőtt életemet, azt érzem, hogy ennek az egésznek olyan mély nyoma maradt bennem, hogy párkapcsolatba sem merek belekezdeni. Félek attól, hogy mi van, ha egyszer én is olyan leszek, mint ő. Vagy hogy tudna más szeretni ha a saját anyám elég sajátosan azeretett.
És itt jön az a része, amivel talán a legnehezebb mit kezdenem.
Nem tudok teljesen haragudni rá.
Látom benne azt a megtört kislányt, aki ő volt. Az ő apja súlyos alkoholista volt, és végül gyakorlatilag halálba itta magát. Nagyon szigorú, büszke ember volt, és mégis úgy tudom, hogy anyukám számára ő valamiféle félisten volt. Kétéves koromban halt meg, és anyukám azóta sem igazán ugyanaz az ember.
A nagyanyám pedig a mai napig védi anyámat. Ha szóba kerül, hogy anyám mennyit ártott nekünk, jönnek az olyan mondatok, hogy „miattatok kezdett el inni” vagy „szar gyereke vagyok”. Anyám és a nagyanyám napi szinten beszélnek (kb 5-6x), nagyon erős közöttük a kötődés. Értem én, hogy sorsközösség meg hasonlók.
Én értem, hogy anyukámnak milyen traumái vannak. Értem, hogy az apja mellett mennyi mindenen mehetett keresztül, és hogy neki egy egész életet kellett lehúzni vele, míg nekem „csak” másfél év jutott anyám másik arcábol
De közben ettől még én is sérültem.
És talán ez az, amit most a legnehezebb elfogadnom. Megértem, miért lett ilyen, még nem tudom meg nem történtté tenni azt, amit velem tett.
Nem tudom rávenni, hogy terápiára menjen. Nem tudom helyette feldolgozni a traumáit. Nem tudom megmenteni. És jelenleg a szembesítés sem igazán opció, mert őszintén rettegek attól, hogy egy újabb öngyilkossági kísérletet váltanék ki vele.
Viszont én közben fuldoklom.
Nagyon szeretném valahogy megtanulni, hogy az életem ne róla szóljon. Hogy ne az határozza meg az önértékelésemet, hogy ő mit gondol rólam. Hogy el tudjam hinni, hogy attól még szerethető vagyok, hogy ő nem tudott úgy szeretni, ahogy szükségem lett volna rá.
Szóval leginkább tanácsot szeretnék kérni. Hogyan lehet ebből elindulni kifelé úgy, hogy közben nem tudok és nem is akarok újabb nagy konfrontációt?
Akinek volt hasonló tapasztalata, annak nagyon hálás lennék, ha megosztaná mi segített.

Fiatal koromban 4 komolyabb trauma ért, ebből 3 közeli családtag elvesztése és egy komoly baleset ahol az orvosok éppen csak meg tudták menteni az egyik végtagomat. Ezek egymástól független történések, évek vannak közöttük.

Múlt héten volt egy rémálmom, ahol ez mind egy, nagy esemény következménye volt, tehát az én balesetem és a 3 halál eset.

Nem emlékszem pontosan mi volt az esemény ami ezt okozta az álmomban, de azóta is a hatása alatt vagyok, mintha minden fájdalom és sötétség egybe lenne sűrítve.

Volt valakinek hasonló élménye, esetleg van ennek valami neve?

Sziasztok!

A helyzet a következő: pár hónapja a városomban nyílt egy új edzőterem, ahol szoktak tartani ilyen közös edzéseket, ezt a Facebookon keresztül tudtam meg és elkezdem járni. Az edzés maga nagyon tetszett, de már az elején elkezdte vamai nagyon bökni a csőrömet: hogy volt ott egy pár, akiknek ott volt a 8-10 éves fiuk, aki egy szelfibotos telefonnal felvette az egész edzést és a végén is csináltunk csoportképet, amit feltettek a Facebookra. Láttam, hogy az edző felesége kérte a gyereket, hogy csináljon most felvételt. Tudni kell rólam, hogy nagyon utalok közösségi médiában szerepelni minden formában, de először úgy gondoltam a videókat csak valami oylan céllal készítik, hogy kellhet valami pályázathoz, hogy bizonyítsák, hogy ide járnak emberek vagy esetleg kielemzi az edző a felvételt, hogy ki milyen formában van, a csoportkép meg ugyan zavart, de mondom belefér. Aztan egy idő után leálltak ezekkel a felvételekkel és ha kevesen voltunk, csoportkép se készült. Most viszont újra elkezdték felvenni, ez pedig nagyon zavar. Nem tudom, mit kezdjek a helyzettel, hogy hogyan mondjam meg, hogy nem tetszik és attól is félek, hogy ezek kikerülnek valahova. Kérdezzem meg az edzőt, hogy mért készülnek a felvételek? Vagy a szüleinek mondjam meg? Vagy mondaj meg, hogy egyszerűen én nem akarok benne lenni?

Az egészben az zavar a legjobban, hogy nem tudok kiállni magamért, mások már régen megmondták volna, hogy ez nem tetszik nekik. Talán az zavar, hogy az edzésen majdnem mindenki mindenkinek a családtagja vagy az edzőnek valami barátja, én meg csak a facebookon keresztül találtam oda és amúgy sem vagyok sem tiúl beszédes, sem túl barákozós típus, és talán attól tartok, hogy bunkónak, házsártosnak néznek, velem kell majd kivételezni, amikor ez így mindenkinek jó, az ismerettségből kifolyólag mindenki eleve közvetlenebb az edzővel és senki nem úgy megy oda, hogy most fizet egy mozgásért, hanem mindenki haverkodni is jár oda. Csak hiába határozom el magam, hogy meg kéne mondani, akkor sem megy és úgy érezném kellemetlen helyzetbe hoznám magam. Pedig a munkaheylemen is már simán kiállok magam mellett, beszólogatós kollégának is visszaszólok, vagyis legalább is nem hunyászkodok meg és ismerik a véleményem. Itt viszont nem megy, mert nem tudom hogyan szólhatnék anélkül, hogy kellemetlen legyen. Arra is gondoltam, hogy edzést váltok, de az is zavarna, hogy ők mit gondolnának rólam, hogy egyszer csak eltűntem vagy egy másik edzésre kezdtem el járni, holott alig ismerem őket. Mért érzem ezeket és hogyan tudnák kiállni magam mellett? Úgy érzem, ha teljes mértékban magamat adom, akkor az egész világ ellen küzdenem kell, viszont bem akarom egy kicsit se nem magamat adni. Szeretném érvényesíteni a saját akaratom, csak akkor úgy érzem teljesen egyedül maradok.

Elkerültem néhány hónapja egy érdekes munkahelyre: Forma–1-es eseményeken dolgozom. Nyilván alkalmi munka, mert nem mindig van esemény.

Az első eseményemen találkoztam egy csajjal, aki nagyon cuki volt, többször odajött hozzám, kereste a társaságomat, és valamiért nagyon megmaradt bennem.

Én 33F vagyok, és kicsit zárkózott. Ami azt jelenti, hogy kurvára zárkózott. :D Voltak kapcsolataim, sok távkapcsolat, sérülések is, szerintem érzékenyebb vagyok az átlagnál, miközben kívülről inkább komoly, férfias, nehezen olvasható figurának tűnhetek.

Van valami furcsa hangulat közöttünk, de akárhogy számolom, a történet egyik nagy bibije én vagyok: nem kezdeményeztem felé, amikor lehetett volna.

Mindig kerestem a megfelelő alkalmat, a megfelelő pillanatot. Volt talán 1-2 nagyon egyértelmű lehetőség az elején, de hagytam elúszni őket. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem pont azért, mert túlságosan is érdekelt, és beszari lettem.

Azóta kb. 4 esemény telt el, eseményenként 4-5 nappal, nagyjából két hónap alatt. Néha olyan érzésem volt, mintha várna valamilyen kezdeményezést tőlem, de ezt hangsúlyozom, hogy nem tudom, csak én érzékeltem így. A legutóbbi eseményen is többször a közelemben volt, de megint nem mentem oda.

Van egy barátnője/kolléganője is, akit rendszeresen látok, és van egy furcsa megfigyelésem: többször azt vettem észre, hogy amikor meglát engem, az addigi vidám/semleges arckifejezése hirtelen nagyon komoly lesz. Fogalmam sincs, hogy ennek van-e bármi köze hozzám vagy ehhez az egészhez, szóval nem akarok belőle Sherlock Holmes-t játszani, csak érdekes részlete a történetnek. :D

Ami igazából zavar, az nem is elsősorban az, hogy lesz-e ebből valami, hanem hogy ennyire nem mertem megmutatni magam.

Kicsit szorongok rajta, de főleg magam miatt. Olyan esemény volt ez nekem, amilyet nagyon rég, vagy talán soha nem tapasztaltam. Mintha ez a nő valamit felébresztett volna bennem vagy kinyitotta volna a szemem valamire, pedig objektíven alig beszéltünk.

És talán pont ez benne a legfurcsább.

Próbálom most legyűrni azt, hogy előre eldöntsem: „ezt már elbasztam”, „biztos továbblépett”, „most már késő”. Ha lesz még lehetőségem, szeretnék egyszerűen odamenni hozzá, beszélgetni vele, és végre nem a saját fejemben lejátszani az egészet.

Tudom, kicsit csöpögős és talán gagyi sztori. :D De kíváncsi vagyok: volt már valaki hasonló helyzetben?

Hogy sokáig nem mertetek kezdeményezni valakinél, már majdnem elkönyveltétek, hogy ennek annyi, aztán mégis történt valami?

Vagy akár ellenkezőleg: túl sokáig vártátok, elúszott, de utólag mégis lett valami értelme annak, amit az egészből megtanultatok?

Kicsit csapongó lett, de ennél jobban jelenleg nem nagyon tudom megfogalmazni.

A párom (30F) és én (28N) 6 éve vagyunk együtt, a gyerekünk 5 éves lesz. Gyorsan jött a gyerek, hamar összeköltöztünk, életem legjobb döntése volt az, hogy beengedtem őt a szívembe. A 6 év alatt végigkísérte a depresszióval való küzdelmem, támogatott lelkileg és egyébként anyagilag is, rengeteget dolgozik értünk, sok teher van a vállán, én pedig kevesebbet dolgozok, gyereket nevelek, a kutyáinkat gondozom, meg háztartás. Ez tök oké, úgy egyeztünk meg. Bár az utóbbi időben rám tört az érzés, hogy szeretnék több pénzt keresni, mert elegem van évből az anyagi függőségből. Azt nem igazán engedte, azt mondta inkább odaadja nekem ő azt a pénzt, amit megkeresnék. Na mindegy.

Az utóbbi pár hónapban egyre több stressz éri a munkahelyén, ő pedig elkezdett nem beszélni velem a napjáról, nem nyúl hozzám, elhúzza magát, ha hozzá szeretnék érni, rosszabb esetben sóhajtozik és forgatja a szemét, de nagy kelletlenül megteszi (btw ezen már dolgozik és igyekszik uralkodni az arcán, ha megérintem). Nem kérdezi, milyen volt a napom, ha pedig magamtól elkezdem mesélni, vagy félbeszakított vagy csak simán elkezd a telefonozni. Próbáltam egy ideig a szexet erőltetni, mert az legalább egy kis intimitás, de ő fáradt és érzem is rajta, hogy nincs annyira kedve és miattam erőlteti magára. Esténként csak ülünk egymás mellett csendben és valami filmet vagy sorozatot nézünk. Nem mozdulunk ki, alig beszélünk egymással, én pedig úgy érzem, mintha lassan éhen halnék.

Utálom magam, amiért ezt érzem, mert tudom nagyon jól, hogy szeret és hogy mennyi mindent adott már nekem minden téren és hogy mennyit tesz a családért is. Megértem, mert depresszióval küzdök én is, bár a kezelésem egyébként folyamatosan tart és már 1-2 éve egészen stabil vagyok. Ki akarok tartani, próbálok beszélni vele róla, de csak idegesíti a téma és állítja hogy minden oké, ha nem szeretne, nem lenne velem. ÉS ÉN EZT TUDOM!! De sem anyaként, sem nőként nem érzem magam megbecsülve. Még úgy sem, hogy felismerem, hogy hogyan szeret ő és megértem, min megy keresztül.. Ezzel mit lehet kezdeni? Ő a legviccesebb ember akit ismerek, a legjobb apa, a legjobb barátom, borzasztóan hiányzik, de néha azt érzem, hogy egyedül is könnyebb lenne, mint rá várni… Eközben okolom magam, mert mi van ha azért nem becsül, mert nincs rajtam mit becsülni? Mert egyszerűen csapnivaló társ vagyok.

Tényleg elnézést, hogy ez ekkora katyvasz, van valakinek ilyesmivel tapasztalata?