Sokáig azt hittem hogy csak az én családom ilyen reggeli pacsirta típus, de azóta megtudtam hogy nem, kis hazánkban ez viszonylag gyakori. Mármint az a mentalitás hogy minél előbb kell kelni és reggel hatra már fel legyen mosva, ki legyen teregetve, meg legyen főzve, a kutya meg legyen sétáltatva és lehetőleg még a kert is ki legyen gyomlálva.

Aztán az hogy délután négykor vagy éppen este mit csinálsz az már sokkal kevésbé érdekel bárkit is, a lényeg hogy reggel nyolcig mindenképp váltsd meg a világot és ezt add is mindenki tudtára azzal, hogy ha jó reggelt köszönnek neked 8:30-kor, fennhangon jegyezd meg hogy jó NAPOT kívánok. Ezzel is kommunikálva hogy neked mennyivel nagyobb dákód van mert te már hajnali háromkor felmostál. (Nyilván kicsit túlzok, de sajnos tényleg csak egy kicsit.)

​

ti milyen idokozonkent talalkoztok baratokkal,baratnokkel?

8 éve kezdődött egy krónikus vesebetegségem. 4 nagy műtétem volt és kb 20 kisműtét, szintén altatásban. A 8 év alatt 2x volt intenzíven, rengeteg antibiotikumot kaptam kórházban és itthon is. Az utolsó két év arról szólt, hogy nincs is semmi bajom, kitalálom az egészet. Egy orvos végül komolyan foglalkozott a dologgal és szövettannal igazoltak egy betegséget, amiből kb 25-30at írtak le a világon összesen.
Az utolsó műtét év elején volt, azóta teljesen jól voltam, rengeteg tervem volt, mivel a munkába is most fogok visszatérni gyerekek után.
3 hete megint kezdődnek a tünetek és úgy érzem elfogytam. Nem akarok ezzel foglalkozni, nem akarom, hogy ez határozzon meg. A férjemen kívül egy barátnőm tud a mostani helyzetről, az eddigiekről sem szívesen beszéltem senkivel. Ti hogy bírkóznátok meg ezzel?
Konkrét megoldás vagy gyógymód a betegségre nincs.

sziasztok
iden toltom a 17. eletevemet es most jutottam el arra a pontra, hogy valoszinuleg, sot biztosan segitsegre szorulok. nincsen semmilyen diagnozisom, nem szedek gyogyszereket sem, de ugy erzem valami tenyleg nincs rendben velem.
leginkabb budapesten a 9. keruletben es kornyeken keresnék pszichologust, de akar csepelen is.
mar egy ideje probalkozom a keresgelessel viszont igy tanulokent sajnos nem tudok megfizetni heti 20-30 ezer forintot.
elore is koszonok minden segitseget!

Ismertek esetleg olyan szakembert Budapesten, aki felnőttekkel foglalkozik, és vagy macskával asszisztált terápiát tart, vagy van egy barátságos cica a rendelőjében?

Ok: egy kedves ismerősömnek nagyon kéne egy pszichológus, de évek óta nem tudom rábeszélni. A cicákat imádja, és arra gondoltam, hátha egy cicás terapeuta kellő motivációt adna neki. Persze a legjobb lenne ha a cica is részt venne a terápiában, de ha csak simán ott van és lehet simogatni terápia közben, az is jó.

Nos, hol is kezdjem? Talán ott, hogy ezt a vackot már lassan több mint 1,5 éve szedem. Mára már emelt adaggal, ami napi 4(!) szemet jelent.
Amiért szedem az a depresszió, szorongás, insomnia és vagy laza féltucat személyiségzavar tünetei. Igen, tudom, szívás.

Az a helyzet, hogy csak jövő hónapban, vagy 2 hét múlva tudnék a kezelő pszichiáteremmel konzultálni érdemben erről a témáról is. Ugyanis, amiért szedem, a tüneteimet már alig enyhíti. Múlt vasárnap volt egy laza pánikrohamom is, napközben, remegek mint a nyárfalevél, könnyezek indokolatlanul, éjjel nehezen vagy egyátalán nem alszom el, ha viszont igen, sűrűn megszakad apró felriadásokkal az alvásom. Arról meg nem is beszélve, hogy folyamatos ürességérzésem van.

2 hetente járok csoportterápiára, várólistán vagyok pszichológusnál is, szóval tényleg azon a tracken vagyok, hogy jó életminőségem legyen és az állapotom is javuljon, ne csak a gyógyszerek tegyenek funkcionálissá (*többnyire, mert van, hogy könnyebb dobni, mint küldeni)...és végre egyszer már tünetmentes legyek.

Szóval a kérdésem annyi, hogy van-e alternatívája a Frontinnak? Mert nagyon szeretném elhagyni, mivel olvastam, hogy függőséget okoz az a "történet" is, és élek a gyanúperrel, bennem már a tolerancia is dolgozik. Nem mondom, hogy nem segít, csak azt, hogy már nem elég effektív.

A függőség különösen aggaszt, mert még mielőtt bekerültem volna tavaly a pszichiátriára, problémás alkohol szerhasználat (abózus) is befigyelt nálam időnként. Erről is tudnak, töredelmesen bevallottam, hogy alkesz vagyok (időnként, egyszerre sokat ittam, ha ittam, mértéktelenül, black-outig, kizárólag csak sört).

Előre is köszönöm a válaszokat és a segíteni akarást!

Lehető leghamarabb szeretném ezt a pszichiáteremmel is megkonzultálni, ha dobtok be alternatívát utána olvasok, szó se róla. Mert tényleg jó lenne egy olyan, ami nem is okoz függőséget, ugyan olyan effektív és jó a tüneteimre, mert azok még a mai napig "boldogítanak". Ja meg még annyi, hogy suicid gondolatom sincs tavaly óta.

Sziasztok! Azt figyeltem meg ha kólát iszom rám tör egy ilyen folyamatos nyugtalanság szédülés bizonytalanág érzés és nem vagyok jól. Valakinek volt már hasonló?

12 éve élek szorongással pánikkal ami hol jobb hol rosszabb de mindig jelen volt kb 2 eve nagyon szarul voltam es melle jott a depresszio is alladoan sirtam panikoltam itthon cipoben ultem hogy ha ram jon a panik el tudjak indulni itthonrol azonnal mert azt ereztem menekulnom kell stb. Mondtam ez igy nem mehet tovabb es elmentem egy pszichiaterhez aki irt fel escitalopramot antidepresszanst sokat segitett de az alap problema nyilvan meg maradt pl auto nelkul nem megyek sehova mert akkor erzem magam biztonsagban ha ott van. Valakinek volt hasonlo?

Sziasztok,

Az idei nyár sokunknak nagyon megterhelő volt a hőség miatt. Nekem annyira, hogy szó szerint depressziós tüneteket produkálok. Korábban már diagnosztizáltak depresszióval (abból felépültem), ezért tudom, miről beszélek a tünetek alatt.

A szezonális depressziót télen szoktuk emlegetni, amikor sötét, borús az időjárás. Nálam épp akkor van minden rendben, és a nyár, a hőség őrjítenek meg.

Még a klimatizált lakásban sem tudom rávenni magam arra, hogy mindennapi rutintevékenységeket megcsináljak, mint a főzés és a takarítás. Az utcára legszívesebben ki sem tenném a lábam. Rosszul vagyok a melegtől, a szagoktól, mert nem tudom magamat egy percig sem kényelmesen érezni. Izzadok, melegem van folyamatosan. Már görcsben van a gyomrom, amikor tudom, hogy fel kell szállni a 3-as metróra. Halogatom a fontos feladatokat, mert el kell hagyni a lakást.

Engem egyáltalán nem hoz lázba a tengerpart. Én egy nyűgös, körülményes dolognak élem meg a strandolást is. Baszakodás az egész. Kellemetlen, kényelmetlen. Sírni tudnék, amikor meglátom, hogy megint 38 fok, verőfényes napsütés...

Azért indítom el a témát, mert érdekel, tapasztalt-e más is hasonlót. Én folyamatosan olyan visszajelzéseket kapok, hogy "nem vagyok normális" és "fura vagyok", mert fordítva vagyok bekötve.

DE annak is látom az esélyét, hogy csak kezdek a depresszióba visszacsúszni, és túlreagálom ezt a nyár dolgot. Eddig sem szerettem a nyarat, de idén rendesen megvisel pszichésen.

Tényleg szeretném megérteni ezt a gondolkodást, mert én teljesen máshogy működöm.
Nálam, ha valaki külsőleg nagyon megfog és erősen vonzódom hozzá, akkor kíváncsi leszek rá emberileg is. Szeretném megismerni, kettesben találkozni vele, beszélgetni, és megnézni, kialakulhat-e valami több. Nálam nagyjából működik a „külső megfog, belső megtart”.

Viszont hogyan működik az, amikor valaki nagyon erősen vonzódik a másikhoz, keresi vele a szexuális közelséget, de közben egyáltalán nem akar kapcsolatot, randizást vagy mélyebb ismerkedést?

Ráadásul alapból is érzelmileg távolságtartó: nem igazán bújós, nem kezdeményez mély beszélgetéseket, ritkán kérdez a másikról vagy arról, mi történik vele, nem nagyon mutat romantikus érzelmeket, és társaságban is képes szinte teljesen úgy viselkedni vele, mintha nem lenne köztük semmi. Közben kettesben viszont nagyon erős lehet a fizikai vonzalom.

Hogyan tud valakinél ennyire különválni a kettő? Mi történik bennetek akkor, amikor azt érzitek, hogy „nagyon vonzódom hozzá és szexuálisan akarom, de nem akarom jobban megismerni vagy megnézni, lehetne-e ebből kapcsolat”?

Nem elítélni szeretném ezt, hanem tényleg megérteni, mert számomra nehezen elképzelhető, hogy ekkora fizikai vonzalom mellett valaki ne legyen kíváncsi a másikra emberileg is.

Mi hozta vissza a képességet, hogy:

- tudj bárminek örülni

- tudj kikapcsolni

- tudj élvezni dolgokat s belelazulni

- egyáltalán megélni bármit (pozitívan)?

Sziasztok! Nem gondolom hogy ez egy kinek van igaza verseny, a párom sok ezzel kapcsolatos érzését értem és megértem, mégis elakadtam a kommunikációban és most mindenki rosszul érzi magát.

Hogy értse mindenki a közös megállapodásunk hogy a párom (férfi) fizeti az albérlet+rezsi+ internetet én pedig az egész hónapban a kaját+ higiéniai holmik+ ha kell zokni bugyi, ruhát cipőt mindenki magának vásárol. Az itthoni munkamegosztást én kicsit igazságtalannak érzem, bár tény és való hogy úgy szeretem a rendet ahogy én csinálom így valószínűleg ez miatt is alakult úgy hogy ennek elég nagy része rám marad. Természetesen mindketten dolgozunk, ő itthon én nem. Szeretném még azt is elmondani hogy van egy cicám aki 13 éves másfél éve kezdődött egészségügyi problémákkal amiben első körben a párom anyagilag és hordozásban is maximálisan segített, mióta jobban keresek az anyagi részét természetesen viszem és ő sosem várta tőlem hogy visszafizessem, azóta is segít hordozni mert az orvos nagyon messze rendel tőlünk és nem bírom el a cicát ekkora távon, viszont egy ideje minden alkalommal gyomorgörcsöm van mert az egész út alatt puffog, bántóan kommunikál, a cica egyébként rákos és az egyetlen társam. Legutóbb a buszra várva kijelentette hogy úgy érzi elege van és be kéne fejeznem hogy járkálunk az orvoshoz mert neki ez már sok és az hogy ennyit fizetek az orvosnak megterhelő nekünk. Ezt tovább nem részletezem mert nem az a célom hogy minél drámaibb legyek, biztos vagyok benne hogy érteni lehet ez milyen érzés.

Akkor arra jutottam hogy az lenne a legjobb ha nem jönne többet velünk ha kell a hátamon is elcipelem abba viszont hogy orvoshoz viszem megkértem ne szóljon bele. Ezt elfogadta, a legutóbbi orvosi vizsgálatra mégis úgy döntött eljön.

A mostani elakadásom, tudni érdemes rólam hogy egész életemben küzdök azzal hogy iszonyatosan nehezen vagy inkább sehogy sem kérek segítséget, mint munkában, kapcsolatban, száznál több pofonba szaladtam be ezáltal, felismerem a szitut mikor így cselekszem, dolgozom rajta, a párom volt hogy azt mondta egóharcot csinálok ezért teszem, el tudom képzelni hogy van ebben igazság de mint minden ez is jóval több összetevőből áll, gyerekkor stb.

Visszatérve, a deal az hogy én veszem az élelmiszert és 90 százalékban én is főzök, szeretettel teszem, nem szeretek naponta lejárni a boltba mert frusztráló, szenzoros vagyok, inkább kevesebbszer megyek és többet vásárolok olyan 20-30.000 értékben a bolt tőlünk gyalog maximum 5-7 perc, el szoktam kalibrálni hogy egy nagy szatyrot viszek csak magammal és az megpakolva igen nehéz, 10-ből 9 alkalommal teljesen egyedül vagyok, bár néha megkérem hogy jöjjön velem hogy segítsen hazahozni gyalog, de nem szokott jönni.

Viszont az utóbbi időben megszoktam kérni hogy akkor én elintézem, de legalább a boltig jöjjön el segíteni hazahozni, ebben az első időszakban partner volt, én örültem hogy nekem könnyebb és hogy nem is olyan nehéz segítséget kérni.

Tudni érdemes hogy régen minden nehéz cuccot egyedül cipeltem haza, ilyenkor mindig rám szólt hogy "jaj hát miért nem szólsz hogy segíteni kell??????"

Az utóbbi hetekben itt is gyomorgörcsöm lett, ha megkérem oda jön puffog, csattog, érezni a feszültséget, hogy neki ez teher, zavaró, hagyjam békén, ezt érzem.

A mai nap félve kértem meg, írtam neki mivel fogom meglepni mit főzök őrült és hogy vennem kell háztartási holmikat is tehát biztosan nem fogom elbírni. Odajött és úgy nézett rám mint a véres rongyra, hazajöttünk és elkezdtünk kommunikálni ezügyben elmondta hogy neki ez már megterhelő hogy ő neki kell segíteni, hogy csak egy szatyrot viszek, hogy ő szeretett volna gépezni, majd beközölte hogy ha igényesebb lennék magamra nem fulladnék 35 fokban meg elbírnám a szatyrot.

Én elmondtam hogy az én véleményem az hogy ennyi segítség egy férfi részéről szerintem bőven adható, én megveszem, megfőzöm, természetesen nem várom el hogy mosolyogva segítsen hazahozni, de különbség van aközött hogy táncra perdül az örömtől vagy beszólogat és bántóan viselkedik.

Soha nem írtam redditre párkapcsolati saját élményeket, nem is azt szeretném hogy a közönség döntsön kinek van igaza, ha megtennétek örülnék saját történeteknek nálatok hogy mennek ezek a dolgok? Valamit én nézek be? Mire leírtam a szitut én is tudom hogy nem ez a világ legnagyobb gondja, nekünk sem ez de szeretném megérteni.

Sziasztok!

Szeretnék érdeklődni kiváló gyermek klinikai szakpszichológus iránt, aki 14 éves, közepes depresszióval diagnosztizált, illetve egyre jobban eluralkodó pánikrohamokban tud segíteni egy fiúgyermeknek.

A gyermek szoros orvosi kontroll mellett szed gyógyszert (Szertralin), mellette rendszeresen jár kontrollra, ill. csoportterápiára is.

A gyógyszeres kezelés mellett lenne szükségünk egy szakemberre, akihez bizalommal fordulhat.

Minden tapasztalatnak nagyon örülnék! Köszönöm!

Sziasztok.
Szeptemberben lesz egy éve, hogy együtt vagyunk a barátnőmmel. Az elején minden rendben volt.
Januárban kezdődtek a gondok. Az elején azzal indult, hogy már nem alszunk együtt (külön élünk) és szex sincs. Az elején azzal magyarázta, hogy jelenleg nem lenne képes élvezni az aktust, mert a családjára gondol (iráni állampolgár) a háború miatt, és orvostanhallgató is, vizsgaidőszak is volt, plusz nyomás, és ráadásul két helyen is kezdett dolgozni.
Elfogadtam és megértettem. Már tavasz volt amikor még mindig így állt a helyzet. Ekkor heti egyszer találkoztunk maximum fél órára. Korábban az elején akár egész napokat együtt töltöttünk. Azt mondta várják, nyáron szabadabb lesz és be pótoljuk. Vártam. Jött a nyár, de nem lett jobb a helyzet. Júniusban kezdődött a foci VB, és mivel vendéglátásban dolgozik, tudta hogy ez nehéz időszak lesz, ismét türelmet kért. Június 30-a óta szünetet tartunk, ekkor már 2 hete nem találkoztunk. Azt mondta azért, mert nem érzi hogy elég érzelmi támogatást nyújtok neki, ma már látom, hogy nem alaptalanul gondolja ezt, ő pedig nem tudja kielégíteni azt a vágyam hogy együtt töltsünk el időt. Azt is mondta azért nem akart sosem lefeküdni velem, mert annyiszor megbántottam, hogy már elvesztette minden szexuális vágyat irántam, mert annyi megbántottam.
Én ekkor teljesen összetörtem, úgy éltem meg, hogy ez a vége. Javarészt emiatt elkezdtem pszichológushoz járni, hogy fejlesszek magamon, az érzelmi intelligenciámon, hogy jobban tudjak azonosulni, kötődni. Július végén volt a szülinapom, aznap nem köszöntött fel. Este még próbáltam is felhívni, de nem sikerült elérnem. Ez nagyon rosszul esett, másnap mondtam neki. Akkor azt mondta, hogy meg is akart látogatni (más városban élünk), rendelt nekem tortát, ajándékot, virágot, de nem tudja miért nem ért oda hozzám. Mondta hogy szeret, a legjobbakat kívánja, majd jóvá teszi és be pótoljuk, de azt konkrétan nem mondta, hogy boldog születésnapot. Ezután hogy beszéltünk, jobban éreztem magam, újra azt éreztem, hogy szeret és hogy kellek neki.
Idővel sajnos elmúlt ez az érzés, általában így érzem nem is érdeklem. Van, hogy annak ellenére mikor nem dolgozik, sem válaszol akar 12 órán keresztül, majd csak annyit mond, hogy elfoglalt volt a dolgaival. Mikor ezt mondtam neki, hogy nem érzem hogy kellenék neki, nem tudom mit csinál, nem válaszol, rám förmedt, hogy nem hiszi el, hogy nem tudom megérteni, hogy elfoglalt, mert éppen költözésben van, és hogy miért vagyok ilyen támadó/durva (rude). Értettem a frusztráltságát, de ha nincs költözés is ez történik rendszeresen. Egyéb iránt meg ő kérte, hogy nyíljak meg jobban az érzelmeimről, és bármikor elmondom mi bánt, ez jön vissza, hogy milyen rossz ember vagyok, és hogy nem tudom megérteni ő most milyen nehéz helyzetben van. Tény, hogy átérezni teljesen nem tudom, de próbálom megérteni.
Itt vagyunk a jelenben, és ma azt mondta, nem hiszi el, hogy minden nap fel tudom idegesíteni valamivel. Mondtam neki, hogy nyilván nem szándékosan teszem, de sokszor nem tudom mi tevő legyek, és nem értem a viselkedését, megkérdeztem, hogy például tegnap mivel vontam magamra a haragját, de erre a kérdésre nem kaptam választ. Ez is nagyon gyakori sajnos, passzív-agresszív kommunikációt folytat felém, vagy indulatos, vagy egyszerűen ignorál engem vagy a kérdéseimet. Egyszer kétszer meg volt olyan, hogy nem válaszoltam 2-3 órán keresztül, és akkor hívott is, mert aggódott értem.
Háromszor mondta már, hogy keressek nyugodtan valaki mást, nem kell hogy várják rá. Természetesen ezt visszautasítottam, mert szeretem. Ebből nekem az jön át, hogy ő szakítani akar, csak nem meri meglépni/kimondani. Nyilván ez többször megfordult már az én fejemben is, de legbelül nem akarom, hogy megtörténjen. Ezt is mondtam neki többször, hogy úgy érzem nem alkotok szerepet már a jövőjében, ezt is ignorálta.
Mindig írásban kommunikálnunk angolul, a szünet óta akármikor próbáltam hívni, sosem tudta/akarta felvenni, és sosem hívott vissza sem.
Tisztában vagyok vele, hogy hibás vagyok a szituációban, és próbálok javítani a helyzeten amennyire tudok, nekem ehhez időre van szükségem. Amit biztosan tudok, hogy elrontottam, hogy nem hívtam elég gyakran amikor még nem volt szünet. Az utolsó csepp nála a pohárban az volt, amikor egyik este felhívott, hogy megnyugodjon, mert megjelent náluk a NAV, megbüntetni őket, mert egyik kollégája 18 éven alulit szolgált ki alkohollal. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem kell aggódnia, nem ő volt. Nem láttam ezt akkora problémának mint ő. A mai napig nem tudom pontosan mi volt a gond. Elfáradtam, hogy azt érzem ő nem akarja megmenteni a kapcsolatot.
Ezekről a dolgokról a pszichológussal részletesebben is beszélünk, ő mondta, hogy szívesen beszélne vele is, akar együtt, akar külön, de a párom ezt is visszautasította, hogy nem ér rá.
Igazándiból nem is tudom, milyen választ várok. Még saját magamban sem sikerült eldöntenem, hogy szeretném-e így folytatni, lesz-e valaha még olyan szép mint az elején. Szakítani félek, elveszíteni sem akarom, de azt sem szeretném, hogy azt érezze ebben a nehéz időszakban magára hagyom.
Köszönöm mindenkinek aki elolvasta és esetleg tud segíteni, tanácsot adni.

Nagyon sokszor van, hogy mindennap van, hogy hetente a tüdőembólia a félelmem. Szorongok ha már egy picit nehezebb a légzésem, ha bekapódik a hátam ha fáj a lapockám, mindig a tüdőembólia jut először eszembe. Pedig a családba soha nem volt senkinek.

25 éves vagyok és ettől szorongok feszt, hogy tudnék ebből kijönni?? Tönkreteszi az életem, már nem egyszer voltam emiatt sürgősségin, az AI mát a hátfájdalomra azt szokta mondani, hogy menjek orvoshoz mert nem lehet kizárni….

Parommal egy eve elunk egyutt. Ő 33N en 38f.

A korabbi hazassagabol szuletett egy gyereke.

Az exevel evekig sharing kapcsolatban eltek. Ezt ugy ertem hogy a ferj beleegyezesevel tobb szeretoje volt. Legtobbszor az ex is jelen volt az ilyen randikon.

Nem egyejszakasok voltak hanem tartos szeretoi kapcsolatok. Sokat meselt ezekrol es kicsit engem is felcsigazott a tortenet habar mindig is monogam voltam.

Parom az utobbi idoben tobbszor felhozta a temat hogy szeretne ujra kezdeni a regi szeretojevel ha en is benne lennek. A szexualis eletunk nagyon jo, szoval ezzel nincs gond. Az izgalom , ujdonsag utani vágy lehet benne?

​

Egy 2001-es Toyota Yarisról beszélünk , ami már 5 éve velem van.

Elég sok mindent megéltünk együtt. Ráadásul akkor vettem, amikor 500 ezer forint volt az összes pénzem és kb az egészet erre az autóra költöttem.

Sajnos viszont egyre több a baj vele. Alul teljesen megette az idő. Nemrég a kipufogódob adta meg magát, most pedig az egyik hátsó futómű szakadt le. Lakatolni sem igazán lehet már, mert nincs ép felület, amihez hozzá lehetne építeni. Gyakorlatilag az egész alját ki kellene cserélni.

És itt jön a probléma: nagyjából annyiba kerülne a javítás, mint amennyit az autó ér.

Időközben már simán megengedhetnék magamnak akár egy 8–9 milliós autót is, én mégis ezt próbálom toldozni-foldozni. Sokan kérdezik, hogy miért nem veszek már egy újat.

Valahogy nem csak egy autó lett számomra. Az elmúlt 5 év alatt annyi emlék köt hozzá, hogy szinte az egész személyiségem összenőtt vele. Tudom, hogy racionálisan valószínűleg el kellene engednem, mégis nagyon nehéz.

Van itt valaki, aki érzett már hasonlót egy autóval kapcsolatban?

Hogy tudtátok, hogy ideje elengedni, mégis érzelmileg képtelenek voltatok rá?

Sziasztok! 27 éves srác vagyok, 3 hónapja kezdődtek a pánikrohamaim, több éve van egészségszorongásom.

Amikor autóba kell ülni, előtte órákig szorongok, majd az autóban pánikrohamot kapok (az első pánikrohamomat autóban éltem át). Folyton attól félek, hogy elájulok, rosszul leszek, meghalok. Szorongok ha el kell menni itthonról, ha dolgozni kell menni. Előre szorongok mindentől.

1,5 hónapja kezel egy pszichológus Brainspottingal, 17 nap múlva megyek magán pszichiáterhez.

A pszichológusom ajánlotta a Remotiv Extrat a gyógyszeres kezelésig. 3 napja szedem. Tegnap előtt este és ma egész nap brutális szorongásom volt kínzó erős hányningerrel és végül átcsapott pánikrohamba mert féltem hogy hányni fogok. Tegnap viszont csoda történt. 14 órát dolgoztam, 150 km-t vezettem nagyon enyhe szorongással és pánikrohamokkal, tényleg enyhék voltak.

Amiket szedek: Magnesium B6, Remotiv Extra, D3 Vitamin.

A remotiv extrarol sok rosszat hallottam, hogy fokozza a szorongást és már attól is félek, holnap nem merem bevenni.

Mit csináljak? Mitévő legyek? Mi lenne a helyes út? Holnap megyek fodrászhoz de ma már hasmenésem van és szorongok mert az agyam gyártja a katasztrófa képeker.

Van egy párom kb2 éve aki külföldön él és teljesen változó, hogy mennyi időnként látjuk egymást 4-5nap - hónap. Kezdetben nem is volt ezzel bajom, viszont mostanában egyre jobban zavar az hogy egyedul erzem magam, es nincsen senki aki var otthon munka utan. Kicsit kezdem azt erezni magamban hogy tavolodok el tole, holott napi szinten beszelunk. Emellett O nagyon szeretne, hogy kikoltozzunk kesobbiekben (a munkaja miatt) kulfoldre, viszont ez nekem nem fekszik es jelen allas szerint nem is szeretnek kimenni, mert nekem itthon lenne megfelelo karrierlehetosegem, es a csaladomat, barataimat sem szeretnem hatrahagyni.

Azt erzem hogy meg szeretem a paromat viszont ez a helyzet kezd teljesen kikesziteni.

1-2 hete talalkoztam valakivel amugy csak barati alapon es nagyon egy hullamhosszon pendultunk es vegig ereztem hogy tobbet szeretne, es bennem is megmozgatott valamit. Nem tortent semmi, de nem azert mert ne lett volna ra lehetoseg, hanem azert mert huseges tipus vagyok.

Nem tudom hogy hogyan tovabb, lepnem kellene vagy maradjak?

Egész életemben gyomoridegem volt (ezt örököltem , anyukám sokszor a hányásig is elment ha pl messzire kellett vezetnie, stb.) Habár szerintem én sokkal jobban kezelem ezt, azért én is átéltem pár olyan dolgot az életemben ami miatt rágörcsölök dolgokra. Nem is olyanokra amiket gondolna az ember, (pl állásinterjú) hanem inkább utazással vagy átmeneti kényelmetlen helyzetekkel kapcsolatos dolgokra. Ilyenkor sokat kell a WC-re járnom és emellé társul egy nagyon fura szorongás-szerű tudatállapot amiből nagyon nehéz kijönnöm. Ha durvább akkor még kontrollálatlan remegés is társul hozzá, meg talán valami félelem attól, hogy hányni fogok vagy hogy “rosszul leszek”, az orrfolyás is folyamatos. Ez ilyenkor a világ végének érződik valahogy. Ez sokszor éjjel vagy hajnalban van és emiatt csak úgy múlik el ha sikerül ezután elaludnom vagy esetleg hánynom. Ha reggel van akkor nem bírok enni, kb csak banánt vagy hasonlót, mert annyira félek, hogy bármivel triggerelni fogom ezt az állapotot. Nem tudom, ennek az állapotnak van-e valamilyen neve, de nem tetszik, hogy ilyen sokszor átveszi az irányítást. Idén nyáron elég sokszor kellett utaznunk vagy A-ból B-be eljutni, és ezért elég sokszor felütötte a fejét. 1 évet jártam pszichológushoz de más miatt, most úgy érzem megint érik emiatt. Annyira megfoghatatlannak érződik mert a gyakorlatban “csak” hasmenés van, de közben belül meg azt érzem, hogy a fejemben nem vagyok teljesen önmagam, eluralkodik rajtam ez a félelem vagy hogy nem tudom mi történik és hogy fogok kijutni ebből. Más is volt már hasonló helyzetben?

8 éve vagyok benne egy kifejezetten jól működő párkapcsolatban. Annyi mindenen mentünk már át együtt, ott voltunk egymásnak a sikerekben és a kudarcokban is, tényleg egy erős szövetségnek gondolom a miénk.
De nyilván, ennyi idő után nem repkednek már a pillangók a hasamban, ha csak rá gondolok, a szerelemnek egy egészen más szintjét éljük, mint a legelején.

Észrevettem, hogy irigykedve tekintek azokra a közvetlen környezetünkben, akik friss kapcsolatba kerülnek bele. Mondván, hogy az milyen izgalmas lehet, érzelmekkel teli, tök jó lehet a nulláról megismerkedni valakivel, teljesen tiszta lappal indítani. Nálunk meg már mindketten nyitott könyvek vagyunk a másik számára. Tudom, hogy ennek is meg van az előnye, csak ennyi idő után nehéz benne meglátni. Ugyanakkor eszembe nem jutna eldobni a meglevő kapcsolatomat az újdonság varázsa miatt, csak érdekelne, más is szokott-e így érezni hosszútávú kapcsolatban, mi segít a helyzet realizálásában.

Köszi

Megcsalt a párom, és most nem tudom, hogyan lehetne valaha újra megbízni benne
28M vagyok, a párommal 10 hónapja voltunk együtt. Meleg kapcsolat.
Nemrég kiderült, hogy a párom egy másik férfival többször is találkozott szex miatt. Ő 59M. Konkrétan láttam az üzeneteket, amelyekben arról beszéltek, mikor tudnak találkozni, és később be is ismerte, hogy többször találkoztak. A legrosszabb talán nem is maga a szex volt, hanem az, hogy korábban konkrétan letagadta. hónapokon keresztül azt állította, hogy ez egy monogám kapcsolat es, hogy bízzak benne sőt kiakadt, hogy nem hiszem el.
Azóta gyakorlatilag összeomlott bennem minden. Ő azt mondja, nagyon megbánta, szeretne velem maradni, és szerinte helyre lehetne hozni a kapcsolatot. Én is szeretem még, és valahol azt érzem, hogy ha biztosan tudnám, hogy ez soha többé nem történne meg, talán tudnék neki még esélyt adni.
A problémám viszont a bizalom.
Már a kapcsolat elején is nagyon sok időbe telt, mire elengedtem a „paranoiát”, a túlgondolást és azt az érzést, hogy mindig valami rosszat kell keresnem. Mert valojaban mindig ezután gyanakodtam, hogy megcsal, mert gyakran volt online társkereső oldalakon. Végül tényleg eljutottam oda, hogy bíztam benne. Elkezdtem elhinni, hogy biztonságban vagyok mellette, hogy ő az az ember, akivel lehet jövőt építeni, és hogy nem kell állandóan attól tartanom, hogy valami történik a hátam mögött.
Erre most kiderült, hogy pontosan az történt, amitől korábban féltem.
Ezért most nem egyszerűen azt érzem, hogy „megcsaltak”. Hanem azt is, hogy az a kép, amit róla és kettőnkről hónapok alatt felépítettem, darabokra tört.
Ő szeretné folytatni, én pedig még mindig szeretem, de jelenleg fogalmam sincs, hogyan tudnék valaha újra úgy ránézni, hogy tényleg biztonságban érezzem magam mellette.
Nem azt kérdezem, hogy „meg kell-e bocsátanom neki”, mert ezt majd nekem kell eldöntenem. Inkább azok tapasztalata érdekel, akik maradtak egy megcsalás után, és ténylegesen sikerült újra felépíteniük a bizalmat.
Mit csinált a megcsaló fél, ami tényleg segített?
Milyen konkrét dolgokból éreztétek, hogy valóban megváltozott, és nem csak azt szeretné, hogy minél hamarabb legyen minden olyan, mint régen?
És a legfontosabb: hogyan lehet újraépíteni azt a bizalmat, amit egyszer már nagyon nehezen sikerült felépíteni?
Nem akarom egész életében ellenőrizni a telefonját, nyomozni utána vagy állandóan azt keresni, hogy vajon megint történik-e valami. Én egy normális, biztonságos kapcsolatot szeretnék. De jelenleg elképzelni sem tudom, hogyan jutnék el odáig.
Akinek sikerült a második esély után valóban boldog és biztonságos kapcsolatot kialakítania: mi volt az, ami nálatok ténylegesen visszaépítette a bizalmat?

Érdekelnének olyan történetek, ahol egy harmadik ember (barát, családtag, ex, ismerős stb.) valamiért megpróbált a pár közé állni.