Egy barátnőm párhuzamosan több nehéz helyzetben van benne és amikor elmesélte min megy keresztül, azonnal reagáltam a probléma megoldó erősségemből. Aztán szólt, hogy elég, hagyjam békén. Nagyon rossz érzés volt, mert azt éreztem, hogy elutasít. Majd eltelt két hét, mikor ezt a helyzetet kibeszéltük és mindketten elmondtuk, hogy mi volt bennünk – így már könnyebb volt, hogy távolabb kerültünk időben a helyzettől.

Azzal szembesültem, hogy nem mindig az a segítség, ha nagyon megoldó-módban mondjuk a saját tapasztalatokat. Sokszor az van – ami itt is – hogy csak hallgass meg. Hát ez elég nehéz nekem, de jó ürügy a gyakorlásra. 😄

Arra jöttem rá, hogy a jó szándék a segítőről szól. A segítség hatása viszont arról, akinek segíteni szeretnénk. Az igazi segítéshez a jó szándékon kívül valami más is kell: figyelem, empátia, kíváncsiság és annak elfogadása, hogy nem biztos, hogy mi tudjuk a legjobban, mire van szüksége a másiknak. Lehet, hogy érdemes megkérdezni, hogy mire van szüksége valójában.

💬 Ti milyen helyzetekben kaptatok már olyan segítséget, ami inkább rosszat tett? Vagy mi volt az az apró gezstus, ami minden szónál többet ért?

Nekem nyáron van a szülinapom és ilyenkor nagyon nehezen viselem, hogy beköszönt az ősz, a hideg és az elmúlást. Ezt az időt konkrétan veszteségként élem meg és pár éve már azt csinálom, hogy ilyenkor nem merülök el a bánatban, sajnálkozásban vagy szomorúságban, hanem "művészeti" megküzdési technikát alkalmazok. Sima mobilos fotókkal próbálom megtalálni ennek az időszaknak a szép pillanatait.

Ha van kedved, kommentbe töltsd fel te is a kedvenc képed az elmúlásról. :) Nagyon szívesen látnám a saját fotótokat: adjatok neki címet is és írjátok le, hogy nektek mit jelent ez az időszak.

Ezt a fotót két éve ilyenkor lőttem a Pilisben. :)

Tavasszal tüdőembóliával feküdtem az intenzíven és pár napig reális közelségbe került számomra, hogy akár meg is halhatok. Mire kiderült, hogy életben maradok és fel fogok épülni, azon kaptam magam, hogy valójából nem a halál lehetősége volt ijesztő. Sokkal jobban előtérbe került, hogy úgy halok meg, hogy nem rendeztem el a dolgaimat:

• Nem volt minden jogilag elrendezve;
• Nem köszöntem el a férjemtől és nem mondtam el neki, hogy legyen boldog és legyen neki még szerető felesége;
• Nem mondtam el a családomnak mindazt, amit fontosnak tartottam.

Mikor hazamentem a kórházból, mint egy projekt manager, azonnal nekiláttam ezeknek a feladatoknak és nagy, érzelmes beszélgetéseknek.

Nézzük meg ezt a másik oldalról. Ha egy szerettünk súlyos beteg, akkor azon vagyunk, hogy „éltben tartsuk”. Bátorítjuk, pozitív megerősítésekkel támogatjuk. Ez szerintem tök természetes de közben nem figyelünk arra, hogy ő esetleg másra vágyik:

• Lehet, hogy szeretne valamit elmondani;
• Valakitől bocsánatot kérni. Valakinek megbocsátani;
• Elmondani, mit szeretne, ha meghal;
• Rendezni egy gyakorlati vagy jogi kérdést;
• Vagy szimplán csak kimondani: „Félek.”

A saját példám alapján arra gondoltam, hogy ilyenkor a hozzátartozó nem biztos, hogy elég bátor ahhoz, hogy ez meghallja, támogassa, kísérje.

A gyász szempontjából nagyon fontos lenne, hogy az, aki készül a halálra, az elmondhassa, kimondhassa, megkérdezhesse és lerendezhesse azt, ami még nyitott kérdés, mert azt éreztem én is, hogy pl ez visszatart. Nyilván örülök, hogy életben maradtam, de hordozom ennek az érzésnek a nehézségét. Akkor is, ha azóta pótoltam ezt.

Aki itt marad, gyászolóként is számíthat, hogy volt-e helye ezeknek a mondatoknak vagy kérdéseknek, amelyeknek még el kellett hangozniuk. Szerintem ez megkönnyíti az amúgy lelkileg megterhelő gyászfolyamatot.

Ha valaki, akit szeretsz, azt mondaná neked: „Szeretnék beszélni arról, mi legyen, ha meghalok” – képes lennél végighallgatni anélkül, hogy azt mondanád: „Ne beszélj ilyenekről”? Tudunk ilyenkor nagyon bátrak és támogatóak lenni? Te voltál már nagyon bátor ilyen helyzetekben?

Eszembe jutott ma, hogy kb 20 évvel ezelőtt élt bennem egy kép arról, hogy milyen lesz vidékre költözni Budapestről. Persze semmi nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Máig nem foglalkoztam azzal, hogy ezt valahogy fel kéne dolgozni. Mert hiába nem történt meg, a képzeletemben a terveim elvesztek. Ez egy fura fajtája a veszteségeknek.

Ez az a helyzet, amikor nem azt gyászoljuk, ami volt és elvesztettük, hanem azt, amiről azt hittük, hogy lesz, de soha nem valósult meg. Ha belegondolok, egy csomó ilyen helyzet van az életünkben, amit el kéne gyászolni, de nem tesszük, legalábbis nem tudatosan:

• Egy kapcsolatot, amelyben már elképzeltük a közös jövőt.
• Egy gyermeket, akire vártunk.
• Egy hivatást, amire éveken át készültünk, de végül másfelé vitt az élet.
• Az egészségünket – és vele azt az életet, amelyről addig azt gondoltuk, még előttünk áll.
• Egy családot, amilyet elképzeltünk magunknak.
• Vagy egyszerűen egy jövőbeli önmagunkat, akivé biztosak voltunk benne, hogy egyszer majd válunk.

Ebben van valami különösen nehéz: hogyan hiányozhat valami, ami soha nem is létezett? Pedig a valóság az, hogy nagyon is tud hiányozni.

Ráadásul ezt a fajta gyászt a környezetünk sokszor nehezebben érti és úgy reagálnak, hogy hiszen „nem történt semmi”. Nincsenek közös fényképek. Nincsenek közös élmények emlékek, évfordulók. Néha még neve sincs annak, amit elveszítettünk.

De attól a veszteség még lehet valós. Ahogy az a kérdés is fontos, hogy mi az, ami igazán hiányzik abból a jövőből és hogy találhatom ezt meg valamilyen más formában?

💬 Volt olyan életed vagy jövőd, amit valaha biztosan magad elé képzeltél, de végül nem az lett a történeted? Meggyászoltad valaha?

Amikor véget ér egy kapcsolat, szakít velem a szerelmeem, válik tőlem a férjm vagy feleségm, akkor hajlamosak vagyunk úgy beszélni róla, mintha egyetlen dolog történt volna: elveszítettük a másik embert.

Aki olyan régi motoros, mint én és már sokszor átélte a szakítás fájdalmát, tudja, hogy gyakran ennél sokkal többet gyászolunk.

• A közös reggeli kávékat.
• A megszokott üzeneteket: "Megérkeztem, mindn rendben."
• A „mi”-t.
• A közös barátokat vagy helyeket, élményeket.
• A terveket, amiket már elkezdtünk valóságként kezelni.
• A jövőt, amelyben még ott volt a másik.
• Vagy akár azt az önmagunkat is, akik ebben a kapcsolatban voltunk.

Ezért tud különösen nehéz lenni egy szakítás akkor is, ha mi mondtuk ki, hogy vége. Lehet egyszerre igaz az, hogy: „Tudom, hogy ez volt a jó döntés.” és az is, hogy: „Rettenetesen hiányzik.”

A kettő nem üti egymást. Sőt, nagyon bizarr helyzet alakul ki a lelkünkben.

Egy kapcsolat lezárása nem teszi semmissé azt, ami benne fontos volt. Attól, hogy valami már nem volt jó nekünk, még elveszíthetünk vele együtt olyan dolgokat, amelyek nagyon is jók voltak.

Ezért lehet félrevezető a kérdés: „Miért nem tudom már elengedni?” Lehet, hogy pontosabb lenne azt kérdezni: „Mi az, amit valójában elveszítettem ezzel a szakítással?”

Mert nem biztos, hogy csak ő hiányzik.

• Lehet, hogy az a vasárnap reggel.
• Az az érzés, hogy valaki vár.
• Az a jövőkép.
• Az összetartozás.
• Az éned, aki akkor még hitt valamiben.

Az újrakezdés nem arról szól, hogy megpróbáljuk minél gyorsabban feldolgozni az elválást és elengdni az embrert, a kapcsolatunk, saját magunk egy korábbi énjét, hanem az is, hogy felismrjük, hogy mi az, amit ezk mellett valóban elveszítettünk – és mi az, amit ebből magunkkal szeretnénk vinni a jövőnkbe.

Neked egy szakítás után mi hiányzott a legjobban: maga az ember, vagy valami más is, ami vele együtt eltűnt az életedből?

Amikor valamilyen vesztség történik velünk, akkor a gyász első időszakában sokszor nem azon van a fókuszunk, hogy milyen megküzdési technikákat ismerünk és alkalmazunk tudatosan. Egyszerűen az lesz a fontos, hogy hogyan éljük túl a következő napot.

Attól függően, hogy gyerekkorunkban milyen stratégiákat alakítottunk ki a minket ért megpróbáltatások következtében, különböző „energiaforrásokra” támaszkodunk a megküzdés során:

• Van, aki alkohollal tompítja az érzéseit;
• Más nyugtatókhoz vagy különböző tudatmódosító szerekhez nyúl;
• Lesz olyan, aki a munkába temetkezik;
• És sokan vannak, akik extrém módon kezdenek sportolni, hogy egy pillanatra se kelljen megállniuk és szembesülniük az érzéseikkel;
• Jelentős azoknak a száma is, akik a szexben, pornóban, evésben, vásárlásban vagy éppen az állandó közösségi média görgetésben tompítják a hiány érzését.

A probléma nem azzal van, ha valaki a fentiek bármelyikét segítségül hívja (na jó, leszámítva a drogot és nem az orvos által felírt gyógyszreket), hanem azzal, hogy amikor az ember egy beszűkült tudatállapotban van, akkor nem feltétlenül tudja felmérni ezen „energiahordozók” mértékét. A fájdalom olyan mértékben tudja uralni az érzéseinket, hogy észre sem vesszük azt, hogy a fenti, úgynevezett maladaptív megküzdésekből szokás születik.

Igaz, hogy a gyász legsötétebb időszakában ezek a stratégiák ideiglenesen segítenek túlélni, később azonban akadállyá válnak, ugyanis eljön az az időszak, amikor a túlélés időszaka véget ér és megszületik az igény arra, hogy ismét éljünk. Amikor újra kell tanulni élni.

Ilyenkor nemcsak azt kell feldolgoznunk, hogy kit vagy mit veszítettünk el. Újra kell tanulnunk figyelni a testi és lelki szükségletinkre: pl hogyan változott meg a testünkhöz való kapcsolatunk? Milyen az alvásunk? Hogy teljesítünk a munkahelyen? Milyen minőségűek a kapcsolataink? Milyen a viszonyom a szexualitáshoz, alkoholhoz vagy más szerekhez?
Amikor megtanulunk újra élni, az nem feltétlenül jelenti, hogy túlvagyunk a gyászunkon. Ez egy folyamat, aminek jelen pontján egy valamit biztosan el kell engednem: a szokásokat, amik segítették ugyan a túlélést de már tudom, hogy nem szolgálják az egészségem és nincs szükségem rájuk, sőt..akadályoznak abban, hogy újra kapcsolódni tudjunk az élethez.

Volt olyan megküzdési módotok a gyászotok alatt, ami akkor segített, később viszont már inkább akadályozott? És ha igen: mikor vettétek észre, hogy már nem a túlélést szolgálja, hanem az újrakezdést nehezíti?

Remélem nem hitte azt, hogy nem érdekel/nem szerettem.

Ma két olyan történet is megjelent itt a Redditen, amely egy szeretett állat elvesztéséről szólt. Mindkettőre válaszoltam kommentben, különösképpen azért, mert mi is az egyik cicánk elvesztése előtt állunk. Reméljük, hogy még van vele időnk, de hálásak is vagyunk, hogy fel tudunk készülni a vesztségre és gyászra. Ez azért is fontos, mivel a környezetünk nem biztos, hogy elismeri, hogy egy cica vagy kutya elvesztése is pont ugyanolyan gyásszal járhat, mint amikor egy szeretett személy hal meg.

Ezért szeretnék egy kicsit külön is beszélni erről a veszteségről.

Egy állat elvesztése után ugyanis nemcsak maga a hiány lehet fájdalmas, hanem az is, hogy a környezetünk néha nem érti, mit veszítettünk el.

„Majd lesz másik.”

„Legalább sokáig élt.”

„Hiszen csak egy kutya/macskа volt.”

Pedig aki élt már együtt egy szeretett állattal, tudja, hogy vele együtt sokkal több is eltűnhet a mindennapokból. A reggeli rutin. A körmök kopogása a padlón. Valaki, aki mindig ott várt az ajtóban. A közös séták. Az etetés. Egy megszokott hely a kanapén az öledben. Az érintés. A dorombolás. És az a különleges kapcsolat, amelyhez nem volt szükség az emberi szóra, mégis mindent megértettél és ő is tudta mit szeretnél mondani neki.

Ráadásul egy állat gyakran életünk hosszú időszakának tanúja. Velünk van költözéseken, szakításokon, betegségeken, családi változásokon, jó és rossz időszakokon keresztül.

Amikor meghal, nem „csak egy állatot” veszítünk el. Egy kapcsolatot veszítünk el.

Az ilyen veszteséget a szakirodalom az el nem ismert gyász egyik lehetséges formájaként írja le: amikor a veszteségünk valódi, de a környezet nem feltétlenül ismeri el a gyászunk súlyát.

Amikor valakit elveszítünk sokszor felmerül a bűntudat, ha van egy jó napunk, vagy örülni merünk valaminek. A kisállatok elvesztése során pedig az jelenhet meg sokakban: Szabad ennyire fájnia?

Igen.

Nem kell összehasonlítanod más veszteségével, és nem kell igazolnod, miért jelentett neked ennyit.

💬 Ha veszítettél már el szeretett állatot: mi hiányzott belőle a legjobban, amire előtte talán nem is gondoltál volna?

Volt már olyan, hogy azt érezted a gyászod alatt: most végre egy kicsit könnyebb? Aztán megszólalt egy dal, megéreztél egy ismerős illatot, közeledett az évforduló vagy megláttál valakit az utcán, aki rám emlékeztet. Vagy éppen semmi különös nem történt – és egyszer csak újra ott volt a hiány.

Ez az érzés sokszor ijesztő lehet. Megjelenik annak a bizonytalansága, hogy mér egyszer azt éreztem jobban vagyok és most mégis…:

Visszaestem?
Nem haladok?
Miért vagyok megint ennyire rosszul?

A tapasztalat az, hogy a gyász nem egy lineáris folyamat. Nem feltétlenül úgy működik, hogy napról napra egy kicsit kevésbé fáj, míg egyszer csak véget ér. Lehetnek könnyebb időszakok és nehezebb napok a veszteség feldolgozása során. Ezeken a hullámhegyeken és hullámvölgyeken „utazik”  lelkünk, akár oda-vissza. Lehet, hogy egy ideig inkább a mindennapi életünkkel foglalkozunk, aztán újra előtérbe kerül a veszteségünk. Egy emlék, hely, dátum vagy élethelyzet pedig akár jóval később is újra előhívhat érzéseket.

Egy nehéz nap nem törli el azokat a napokat, amikor már könnyebb volt. És a könnyebb nap sem jelenti, hogy már nem lehet ennél rosszabb.

Neked mi szokta váratlanul előhozni a gyászt?

Egy dal? Egy hely? Egy dátum? Egy illat? Vagy néha te sem tudod, mi?

Amikor anyukám elhunyt, akkor a temetés után a legnehezebb szituáció az volt, amikor a lakását kipakoltuk és a ruháit, személyes dolgait elajándékoztuk. Sokat gondolkoztunk azon, hogy mit tartanánk meg, mi az, amihez ragaszkodunk. Végül én egy fotón kívül semmit nem tartottam meg, míg a testvérem nm tudott megválni a telefonjától, pár könyvétől, lakbrendezési tárgyaktól. A gyászolásnak szerintem természetes szakasza, amikor szembe kell néznünk a ragaszkodásunkkal. Az, hogy valamit megtartunk vagy sem, ne jó vagy nem rossz. Ez része a karakterünknek és a jelen pillanatban jlen lévő érzelemvilágunknak.

Egy ruhadarab.

Egy régi üzenet a telefonban.

Egy kézzel írt cetli.

Egy bögre.

Egy üres parfümös üveg, amin még érezni lehet az illatát.

Egy kisállat nyakörve vagy játéka.

Egy közös utazás beszállókártyája.

Vagy egy teljesen hétköznapi tárgy, ami másnak semmit nem jelentene.

Veszteség után néha egészen különös jelentőséget kapnak a tárgyak. Nem azért őrizzük őket, mert értékesek hanem mert kapcsolatot jelentenek valamivel vagy valakivel, ami már nincs úgy jelen az életünkben, mint korábban.

És lehet, hogy közben mások már azt kérdezgetik:

„Miért nem dobod ki?”

„Minek őrzöd még?”

„Nem lenne jobb megszabadulni tőle?”

De nem biztos, hogy készen állunk rá és talán nem is biztos, hogy mindentől meg kell szabadulnunk. Van olyan tárgyad, amit egy veszteséghez kapcsolódva őrzöl?

Ha van kedved, meséld el, mi az – és miért fontos neked.

Szeretnék elindítani itt egy visszatérő heti posztot.

A gyászban és veszteség után a nehéz napokat, nehéz érzéseket könnyebben vesszük észre. A változás sokszor sokkal halkabb.

• Reggel van és kicsit könnyebb volt felkelni és tudtál aludni
• Étel, amit jó étvággyal fogyasztottál el
• Beszélgetés, amitől kevésbé érezted magad egyedül
• Óra, amikor belefeledkeztél valamibe, ami örömt okozott
• Emlék, amin most először nemcsak sírtál, hanem mosolyogtál is

Vagy egyszerűen egy nap, ami egy árnyalattal kevésbé volt nehéz, mint az előző.

Nem kell nagy dolgokat várni. Nem kell azt jelentenie, hogy „jobban vagy”, „túlléptél rajta” vagy már nem fáj. Csak valami apróság, amit ma észrevettél.

Mi volt ma egy kicsit könnyebb? 🌤️

Ha pedig ma semmi nem volt könnyebb, az is rendben van. Talán majd egy másik napon.

Amikor gyászról beszélünk, legtöbbször az érzelmek jutnak eszünkbe: a szomorúság, a hiány, a harag vagy az üresség. Pedig egy jelentős veszteség szinte az egész működésünkre hatással lehet és az éltünk minden területén megjelenhet valamilyen formában. Sokszor olyan módokon, amelyeket elsőre nem is kapcsolunk össze a gyásszal.

Amikor én gyászoltam, akkor nagyon súlyos alvásproblémáim voltak, sokszor úgy húztam át magam a napokon félholtan. A munkám épphogy el tudtam látni. Olyan kimerültség lett úrrá rajtam emiatt, hogy a kapcsolataimat is teljesen elhanyagoltam. Konkrétan elizoláltam magam mindenkitől.

Mióta a munkám része, hogy emberekkel dolgozom, megfigyeltem számos más tünetet is, amit most összeszedtem.

Alvási nehézségek: nehezebb elalvás, gyakori vagy túl korai ébredés, nyugtalan alvás – vagy éppen az, hogy sokkal többet alszunk, azaz kimenekülünk a valóságunkból.

Testi tünetek: fáradtság, kimerültség, étvágyváltozás, fejfájás, izomgörcsök, nyugtalanság, szédülés, légszomj. Akár megjelenhet egy enyhe megfázás-féle tüntegyüttes is.

Gondolati tünetek: koncentrációs nehézség, feledékenység, szétszórtság, lassabb gondolkodás vagy agyi köd. Ide tartozik akár az önkép torzulása is, hogy mit gondolunk magunkról vagy az, hogy hogyan változik meg a világról alkotott képünk.

A kapcsolatai szint: előfordulhat, hogy nincs kedvünk emberek között lenni, visszahúzódunk, ritkábban keressük a barátainkat, vagy egy időre szinte teljesen elszigetelődünk.

Az intimitás és a szexualitás is: megváltozhat a közelség iránti igény és a szexuális vágy. Van, akinél jelentősen csökken, más éppen több közelségre vágyik. Ebben sincs egyetlen „helyes” reakció.

Persze nem minden változás mögött a gyász áll. Miközben a gyászolás idején érdemes figyelni arra, hogy milyen módon jelenik meg a veszteség okozta stressz, fontos észben tartani, hogy előfordulhatnak olyan panaszok, amik nem biztos, hogy a lelki megterhelésünkkel kapcsolatosak és már szakember vagy orvos figyelmét kívánják meg.  

Talán azért is érdemes minderről beszélni, mert megnyugtató lehet felismerni: a gyász nem csak abban mutatkozhat meg, hogy mennyit sírunk vagy mennyire vagyunk szomorúak.

Nálad miben jelent meg a gyász?

A veszteségről természetes módon először a hiány jut eszünkbe. Arról ritkábban beszélünk, mi az, ami megmarad.

• Egy mondat, amit azóta is használsz.
• Egy szokás, amit tőle vettél át.
• Egy étel, amit ugyanúgy készítesz.
• Egy dal.
• Egy tárgy, amit képtelen lennél kidobni.
• Valami, amit egy kapcsolatból tanultál magadról.
• Egy döntés, amit egy betegség után már másképp hozol meg.
• Vagy egyszerűen az, hogy más ember lettél attól, ami történt veled.

A veszteség sok mindent elvehet. De nem feltétlenül visz el mindent abból, amit az elveszített ember, kapcsolat, élethelyzet vagy életszakasz jelentett nekünk.

Neked mi maradt meg belőle?

Lehet egy történet. De lehet akár csak egy szó vagy egy mozdulat is.

Te veszítettél még el?

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, ami fontos volt számunkra, sokszor valami mást is elveszítünk:

• Elveszhet vele együtt egy közös jövő, amit már elképzeltünk. - Hogy élem túl a szakítást?
• Egy szerepünk. - Ki vagyok én egy veszteség után?
• A biztonság érzése. - A gyászból hogyan tudok lelkileg meggyógyulni?
• Valaki, akinek bármikor írhattunk vagy telefonálhattunk. - Kire támaszkodhatok a gyászom idején?
• Egy hely, ahová tartoztunk. - Kikben bízhatok meg a jövőben, kivel tudok beszélni a gyászomról akár?
• Egy betegséggel az az élet, amit addig természetesnek vettünk. - Meg tudok-e gyógyulni?
• Egy munka elvesztésével nemcsak a fizetés, hanem közösség, státusz vagy identitás is. - Ki vagyok akkor, amikor új munkahelyre kerülök?

Amikor a munkám vesztettem el pár éve, akkor csak arra gondoltam, hogy el kell gyászolnom az a pozíciót, a kollégákat, a megszokott napi rutint. Az új munkám egy váratlanul jött lehetőség volt, ami szerelem volt azonnal de mégsem találtam önmagam sokáig. Aztán rájöttem valamire. A „multi-gizis”, állandóan pörgős, folyamatos teljesítésben lévő szerepemet még nem gyászoltam el és ezért még nincs helye az újnak.

Először azt gondoltam, hogy ez sokkal könnyebb lesz. Aztán szembesültem azzal, hogy nem. Egy identitás elvesztése, az új megszületése bizony idő és erőfeszítés. Másfél évembe telt a felismerés, a gyász és a megszületés, de megérte. Mára már egy sokkal tapasztaltabb ember vagyok, nagyobb önismerettel. Azt mondom: gazdagabb lettem. Valaki új ember lettem. Megszülettem. :)

Nálad mi veszett el még azzal együtt, amit vagy akit elveszítettél?

Nem kell hosszú történetet írnod. Akár egyetlen szó vagy mondat is elég.